Can I take away your life?

Fandom: Welcome to Night Vale
Páros: Cecil x Carlos
Műfaj: fluffos angst (Egen. Van olyan. Mostantól.)
Hossz: Egy-két perces
Megjegyzés: Kép alapján elkövetett elmebeteg első fice a fandomnak. Remélem azért nem lett nagyon... *Karakterhűtlen. Ratyi. Gáz. Nem hozzájuk illő. Még mindig nem talál elég jó jelzőt erre a valamire.* Szóval ha nem úgy érzed, hogy egy WTNV ficet olvasol, akkor bocsi (én sem úgy érzem, de muszáj volt leírnom.)




A tű fémesen csillant a hold gyér világánál, Carlos keze pedig megremegett. Úgy érezte, hogy ezt nem teheti. Mindennél jobban vágyott arra, hogy visszatérjen a normális világba, távol Night Vale-től, az egész őrülettől, de Cecil nélkül nem bírt volna elmenni. Mikor az első randin keze alatt az inas lábbal, vállán a szőke tincsekkel ékes fejjel nézte az eget, és a rádiós lehunyt szemeit, már tudta, hogy elveszett. Sosem tud majd úgy hátat fordítani ennek az embernek, mintha nem létezne. Pedig jogi szempontból nem létezett sem ő, sem szeretett városa. Minden és mindenki pusztán egy kísérlet volt, múlt nélkül, jövő nélkül, élet nélkül. De Cecil... Annyira más volt. Gyönyörű, különleges, vonzó...
Még úgy is, hogy Carlos tudta, ha félretűri a világos hajfürtöt kedvese homlokáról, annak harmadik szeme lesz látható. Sem ez, sem a csápokat és szemeket formázó tetoválás nem tudta átírni a fejében kialakult képet Cecilről.
Még jobban meglazította társa nyakkendőjét, kigombolt még két gombot, és kicsit szétnyitotta a könnyű, lila inget. Ujjai szinte maguktól követték végig a kacskaringós mintát ameddig az el nem veszett a ruha szövete alatt. Újra megpróbálta beleszúrni a tűt, de könnyei miatt nem látott semmi mást, csak az édes test elmosódott körvonalát.

Cecil.

Ő volt az a valaki, akiért érdemes élni, akit egyszerűen szeretni kell, mert ezt így rendelte el számukra a sors. A gyönyörű, tökéletes Cecil. Ennek párját - tökéletes, tökéletes Carlos - mennyiszer hallotta már... És jelen pillanatban egyáltalán nem érezte a tökéletességnek még leghalványabb jelét sem magában. Megteheti ezt? Elveheti Cecil életét, mégha azért is teszi, hogy újat adjon neki? Hogy megmentse...
Az altató már nem hat sokáig, jól tudta, de képtelen volt megtenni. Nem viheti el Night Vale-ből őt, a város hangját, hiszen a férfi imádta a lakhelyét... De ha itt hagyja, akkor meghal. Ha rosszul dönt, és akarata ellenére magával viszi, akkor is ugyanott lesznek. A könnyek lecsordultak maszkja rejteke mögött, és a hirtelen jött pára miatt levette. A karjai között fekvő férfi így olyan ártatlannak tűnt, olyan normálisnak... Előre kellett hajolnia, hogy ajkaival érinthesse kedvese felső szemét, lágy csókot adva rá, majd ajkait is, amiket úgy szeretett érezni sajátjain. Sírt némán, arcát a szőke hajba temetve, remegett egész testében, s kétségbeesve markolva a tetovált ujjak közé. Úgy félt... Félt, hogy ha beadja a szert, és "normálissá" teszi őt, akkor mindent elveszít. Mi lesz, ha a férfi majd gyűlöli őt ezért a hazugságért? Vagy amiért tudtán kívül elviszi? Vagy a legrosszabb: ha Cecil elfelejti.

Carlos, a tudós rettegett.

Szíve kihagyott egy ütemet, mikor a csontos ujjak arcára simultak, másik kezével pedig összekulcsolódott a bemondóé, amit addig szorított.

- Egy újabb kísérlet? - Cecil hangja álmodó volt, érdeklődő, és ugyanolyan puhán mély, mint amilyen bármikor máskor, mintha nem lett volna fura az egész helyzet. Carlos egy tűt tart a kezében, mellettük pedig egy gázmaszk hever, ő pedig öntudatlan álomból ébredt az imént.

- Nem. Egy gyilkosság. - Carlos hangja is olyan volt, mint általában, pusztán jobban remegett. Már megfordult a fejében, hogy a furcsa kívül esik a night vale-i lakók szótárán, vagy csak annyira furcsa itt minden, hogy az már a normális helyébe lépett.

- Oh. - A szőke férfi már művészi szintre fejlesztette azt, hogy ebben az egy szóban mindent ki tudjon fejezni, hiába volt a beszéd mestere. Ebben most volt egy kis kérdő él, érdeklődés, és egy cseppnyi meg nem értés. - És ki az áldozat?

- Te. Bármit teszek, te leszel az... - a tudós a fejét rázta. Szorosan hunyt szemei mögül még mindig csorogtak a csillogó cseppek.

- Carlos. Nem értelek - Cecil úgy ült fel, hogy közben végig a másik karjaiba tudjon kapaszkodni. Két szeme hunyorogva kereste a jól ismert vonásokat, a harmadik pedig élesen az arcára fókuszált.

- Cecil... Én félek... Ők véget akarnak vetni a nagy kísérletnek.

- Nagy kísérlet? És ha vége lesz, az rossz? Rosszabb, mint mondjuk a rádiószerkesztőség?

- Igen. Mert te is a része vagy. Night Vale a kísérlet. És most el akarják tüntetni.

- Te pedig félsz, hogy nekem is végem lesz?

- Nem. Attól nem, mert elviszlek innen. Attól félek, hogy te itt éltél, és... Ez az otthonod. Féltem, hogy nem érted majd meg, ezért nem szóltam előbb, meg attól, hogy ha később tudod meg, akkor meggyűlölsz...

- Sosem tudnám meggyűlölni az én tökéletes, tökéletes Carlosom - mosolygott rá Cecil, és megsimította az arcát, aztán adott neki egy igazán gyengéd, puha csókot. Carlos magához húzta őt, ölelte, és megnyugtató szavakat suttogott a fülébe. Végül azt, hogy szereti. Ez az egyetlen személyes ok. Homlokuk összetámasztva, kezük összekulcsolva, szívük egybefonódva.

Így maradtak, és nem törődtek azzal, hogy a világ körülöttük szépen lassan, de biztosan széthullik.


A kísérlet véget ért.