Páros: Remiel x Duma
Műfaj: hurt/comfort
Figyelmeztetések: nincs
Hossz: Drabble
Megjegyzések: Szerintem nem sokan ismeritek a Sandman-t, de nagyon szeretem ezt a képregényt, és Remiel meg Duma rögtön belopta magát a szívembe - akárcsak Morpheusz (akarom mondani Sandman), de vele majd csak később írok.
Kis előismeret azoknak, akik nem olvassák:
- Duma - A csend angyala (mily ironikus, nem?)
- Remiel - A holt lelkeket kíséri a mennyekbe
- Mindketten az Ezüst Városban éltek, mígnem Lucifer Hajnalcsillag lemondott a pokol tulajdonjogáról. Akkor Isten kettejükre bízta a vezetését.
- Álomúr és Vágy a Végtelenek családjának két tagja(Álomúr nevei: Sandman, Morpheusz, Kai'ckul, usw., gyakran váltok a nevei között)
- Olyan, hogy Valón Túli - tudtom szerint - nem szerepel a képregényben, ez teljes mértékben a saját agyszüleményem.
***
2013-at írunk.
A pokol immár huszonhárom éve nem Lucifer Hajnalcsillag tulajdona.
A pokol immár huszonhárom éve visszavétetett teremtője által.
A pokol immár huszonhárom éve két angyal fennhatósága alatt áll.
Ez a két angyal nem zuhant alá sosem; teremtőjük akaratát teljesítik. Ők Duma, aki egykoron a csend angyala volt, és Remiel, aki régebben a holtak lelkét kísérte az Úr színe elé. Most már semmi sem létezik ebből az életből. Lábuk most már érinti a földet. A véráztatta, kemény, sziklás földet - oly méltatlan a pokol égetett-fekete talaja két ily tiszta lény talpának finom érintésére...
Huszonhárom kemény éve annak, hogy elhagyták az Ezüst Várost. Küldték őket, hogy Uruk követei legyenek az Álmok fejedelménél, aki a pokol kulcsának jövőbeli tulajdonosát nevezte volna meg. Ám a felfoghatatlan közbeszólt ismét, és Isten döntése nyomán minden az eredeti helyére került; a holtak és a démonok a pokolba. Azaz csak majdnem minden. Remiel és Duma feladat címszó alatt futó, szépen burkolt örökös száműzetést kaptak állandó hűségük keserű jutalmaként, míg a Fényhozó vigyorogva süttette a hasát egy verőfényes tengerparton.
Huszonhárom éve nem látnak ragyogó márványtermeket, és nem járulnak Jahve elé, mintha már nem lennének angyalok.
"Mi vagyunk a pokol királyai.
Vagy királynői."
Egyikük sem érzi magát annak, amik valójában és örökérvényűen. Nincs nemük, csak szárnyaik, nincs szívük, csak lelkük, s nincs benne bocsánat, csak keserves beletörődés.
Duma szokásához híven a hallgatás kívül tüskés köpenyét ölti magára, míg Remiel tervekről beszél; s ezekben mindig ők ketten azok, akik egyszer újra ott ülnek az Ezüst Város káprázatos aurájának védelmében - szabadon, saját akaratukból, együtt. Kezükbe veszi az ősi tekercseket, és porszagú tudással szívják tele magukat, egymáshoz érő lábukon békésen nyugszanak összekulcsolt kezeik.
Sok éve már annak, hogy Remiel könnyes szemmel talált rá társára. Duma csak ült csendben, és folytak szeméből a könnyek. Pont úgy, mint mikor az ítélet kihirdettetett. Akkor ölelte magához először, és a fülébe súgta kedvesen: "Minden rendbe jön. Együtt vagyunk."
Duma kétségbeesetten kapaszkodott a testét elfedő lepelbe, elfehéredtek ujjai, oly szorosan markolta. Nem akarta elereszteni, nem akart eltávolodni. A holtak kísérőjének olyan jó meleg volt a bőre és bársonyos a haja... Biztos pont a Pokol sötét bugyrai közt.
Csupán egy szót ejtett ki száján, halkan suttogva, frissen meglelve hangját, egy angyalok körében teljesen hétköznapi, mégis tilos szót: "Szeretlek."
Egy angyal szeret - ő maga a megtestesült szeretet, s mégsem szerethet. Nem eshet szerelembe, mert a teremtés kezdete előttről származik akadályoztatása.
Remiel átöleli a másik égi kárhozott vékony derekát, és magához szorítja. Simogatja a hátát; mindenképpen erőt akar adni. Dumának nem kellett volna jönnie, de elvette Morpheusz kezéből a pokol kulcsát, mikor ő, Remiel, képtelen volt akár megmozdulni is. Magára vett minden terhet, s az volt a legkevesebb, hogy amennyit csak tudott, leemelt a némaság volt angyalának válláról.Végigfuttatja ujjait a társa nyakában lógó kulcson: érdes, rozsdás, és az Idők előtti időktől az idők végezetéig fog létezni. Szárnyai óvó pajzsként zárulnak a szőke angyal köré; ilyenkor Duma úgy érzi, társa védelme erősebb, mint Istené. Isten nincs már ott, nincs vele, de Remiel igen. Remiel ölel, simít, és csókol. Véd. Szeret. Van.
Duma azóta az egy szócska óta még mindig hallgat. Tettei beszélnek csupán - ékesebbek, mint bármely cifra körmondat. Duma csak sóhajt. Egy kegyetlen érzés szétszabdalja belülről, akár egy titkos láz, melyre nincs orvosság. Úgy véli, ha férfi lenne, ez a probléma megoldódna, de erre így nincs lehetőség. Anatómiailag még mindig angyal. A külseje bár elég sokat változott a pokolban - rövid, fehér haja hosszabb szőkévé, komoly vonású arca simává, szeme tompább, patinás fényűvé lett -, a lényegesebb dolgok változatlanul megvoltak. Jelen esetben változatlanul hiányoztak.
Szereti, hogy van ajka. Legalább ezzel kifejezheti, mennyire rajongva imádja Remielt; nem létező szíve szerint bármit megadna neki - saját lelkét is. A csók olyan esendő volt előttük, mikor még az Ezüst Városból szemlélték a világot, amire csak emberek és kárhozottak vetemednek. Mennyire más volt a véleménye sok mindenről akkor és most!
Jelenleg is Remiel száján függ; csókolja hatalmas szenvedéllyel, s tapasztalattal. Huszonhárom éve vannak együtt itt, Isten háta mögött kettővel, de pusztán huszonegy esztendeje érintették egymást először. Nem is tudják, hogy miért vártak annyit. Talán ők is tisztultak a pokolban, s átélték az egyetlen kínzást, ami egy pokolba küldött angyalnak még fáj. A távolságot, mely két ily tiszta lény között húzódhat. De már a lehető legtisztábbak; átmosta őket ez a kénkövesen tüzes, perzselő láng, és megrekedt mellkasukban, hogy onnan sose szabaduljon, és örökké emlékeztesse őket: angyalok. A legkíméletlenebb módon jelezze: ők az Esüst Város szent lényei közül valók.
Nyelve a szokott hevességgel hatol be sorstársa szájába, ajkait óvatosan zárta össze a finom szirmok körül. Ujjai óvatosan cirógatják az erős vállakat, határozott ívű nyakat és arcot, mely szerzett egy kis színt, s szokásos beesettsége is eltűnt. A másik angyal lábain ül, fehér tógájuk még ráncosabbak lesz, ahogy gazdáik egyre közelebb és közelebb vágynak egymáshoz. Érezik a hőt mindketten, de nem tudnak hogy megszabadulni tőle. Felmarja bőrüket, láthatatlan pestisként tombol, elemészt és megteremt. Nap mint nap áldoznak a kínszenvedés eme oltárán, és egyre közelebb engedik a másikat önnön lelkükhöz. Ha már testük nem teszi lehetővé az egyesülést, megteszi helyettük a Valón Túli - hógalamb-tiszta lélekcsarnokuk - is. A Valón Túliban vannak az angyalok sosem álmodott álmai, sosem képzelt gondolatai, és sosem kívánt vágyai - melyeket a Teremtő száműzött eme elzárt helyre minden transzcendens teremtményén belül, hogy azok ne vágyjanak, kételkedjenek, eszményítsenek, s csak Ő legyen, és a Nagy Terv, amik fontosak. A Valón Túlit csupán megteremtette az Úr, de nem formálja, nem formálhatja. Az minden lény legbelsőbb, legtisztább, és legönhatalmúbb sajátja. A lelket Ő adja, és Ő veszi el, de ehhez a kristályfényes csarnokhoz nincs hozzáférése. Duma és Remiel már nem teljesen angyalok. Állandóan ott állnak feszítővassal a kapuk előtt - lelkük kapui előtt -, és tépik, törik, zúzzák az ezüstös átjárókat, hogy omoljanak össze, tűnjenek el, s ők ketten végre eggyé legyenek.
Örökké beleeszi magát a csontjukba és húsukba a vágyakozás. Kacskaringós betűkkel vési bele magát Vágy ennek a kettőnek a történetébe, s nem ereszti őket - bár nincs is felette hatalmuk. Nem nők, s nem férfiak, így tehát a vágyódásnak sem lenne szabad fogni rajtuk. Mégis... Vágy megcsóválja a fejét, ha Remiel és Duma esete jut eszébe. Nem bír velük. Féktelenebbek, mint ő maga.
Duma már nem akar angyal lenni. Csak egy egyszerű ember, aki érintheti Remielt, és ölelheti, és csókolhatja; mint minden rendes pár egyik fele.
Tetszik neki minden érintés, minden szerelmesnél meghittebb csók.
S tudja, hogy ezek jók.
Tetszik neki minden gondolat, ami eszébe jut, mikor mindkettőjüket egy-egy emberi testben képzeli el.
S tudja, hogy ezek bűntől mocskosak.
Már nem érdeklik a régi untig unt dolgok.
A bűn.
A kárhozat.
A fájdalom.
A sötét.
A hideg.
A káosz.
Remiel ott van vele. És ő jobb, mint Ő.
 |
| Az Ezüst Város, mely nem azonos sem az Édennel, sem a Mennyel. |
 |
| Remiel, Duma, és az Álomúr (nézzétek a könnyeit... *pislog*) |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése