Fandom: Avengers/AU
Címe: Kawarahiwa(Zöldike)
Szereplők: Anthony Stark, Loki Laufeyson, Egy Fa, Bruce Banner, Íjász No.1, Nem Létező De Nagyon Antiszociális Ember
Páros: Frostiron (Tony x Loki)
Hossz: Egyperces (4/1)
Korhatár: Jelenleg bármennyi
Figyelmeztetések: én írtam, fuss
Megjegyzések: nem jegyzem meg.
Anthony csak ült, és bámult a cirkuszban, akár egy jólnevelt kölyök, még a kukoricát sem ette túl hangosan. Haloween volt, így a látogatók száma jelentősen lecsökkent a szerény társulat sátrában, hisz’ aki csak tehette ment az utcára egy jó kaland reményében. Voltak rajta kívül páran a helyiségben, de ők rohangásztak, kiabáltak, míg a show el nem kezdődött, akkor viszont teljes figyelmüket az attrakcióra fordították. Tony viszont csak ült, ült, és nagyjából annyit fogott fel, hogy mozognak, és időről időre változnak az előadások, na meg azok szereplői. Bár már látott - sőt némelyiknél még csinált is - jobb mutatványt, úgy döntött, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is marad a végéig. Pepper elhagyta, pár nappal az ünnep előtt, amit együtt készültek megünnepelni. Vettek tököket, és lámpást faragtak a napi rutin mellé, nem mellesleg örültek az életnek, melyet valami csoda folytán mindketten megtarthattak, aztán az az idióta ürge jött, Pepper meg ment. Vele. Az idióta ürgével. Mert mit is mondott? Hogy már nem akar ennyit aggódni? Vagy csak csalódott? Vagy úgy zum alles?
És Tony itt nyögött be magának képzeletben egy "passz"-ot. Valahogy fogalma sem volt azóta semmiről. Először csak ivott, és ivott, és hányt, meg ivott, de a pár napja tartó józanság még inkább zavarta, mint a WC felett görnyedni, és azt szagolni, hogy milyen a reggelivel telített gyomorsav. Túl sok ideje volt gondolkozást tettetni, meg úgy tenni, mintha minden teljesen rendben lenne.
De mióta a vörös hajú hölgyemény kisétált az életéből, valamiért antiszociálisabbnak érezte magát, mint Bruce és a Nem Létező De Nagyon Antiszociális Ember egyszerre, és ez magát ismerve még inkább letörte a férfit. Az, hogy Tony Stark átkategorizálódik valami egyáltalán nem társasági lénnyé, alapjaiban rengette meg szerény világa egyensúlyát.
A porondon ismét változás történt, ezúttal sokkal látványosabb; a fények kialudtak egy zöld színű reflektor kivételével, sámándobok ősi ritmusa zengett fel, és megjelent a színpad hátuljában Ő. Arcát maszk takarta félig, de különösen lágy, mosolyra húzódó ajkait szabadon hagyta. Csípőjére aranyveret fogta rá a zöld selyemszoknyát. Aranyból voltak ékszerei is, melyek lapos mellkasán lógtak, csuklóját és bokáját szorították, akár egy összeköttetés nélküli bilincs. A legkönnyebb anyag tekergett lábai és karjai körül; Stark mintha hallani vélte volna a selyem halk surrogását is. A karcsú fiú - mit fiú, férfi - kecsesen meghajolt, fekete tincsei előreomlottak, majd a felhangzó tapsra felemelkedett büszke tartású feje.
A dobok lassacskán felvették egy gyorsuló szív ritmusát.
Tam.
Tamtam.
Tam-tamtam.
Az ismeretlen művész lépett minden ütésre, hosszan, elnyújtott mozdulattal. Lépte nyomán fűrészpor kavarodott fel, és keveredett a levegővel, alul megülve, akár valami barnás köd. Minden apró mozdulat gyorsult, míg végül egy lépést egy teljes körbefordulással nem zárt. Innentől nem volt megállás.
Táncolt. Táncolt úgy, mintha se lelkét, se testét nem kötné semmi ehhez a mocskos világhoz, csupán a zene szabad hangjain ugrálna életről életre. Kitárta szárnyait, és suhant a durva fűrészporban, a levegő pedig az ő táncának sebességével lett egyre melegebb és melegebb Anthony számára. Jól látta, hogy a táncos férfi, de mégis... Legalább olyan érzése volt, mintha nyáron a jól megrakott kályha mellé kellett volna állnia, és jólesett neki, sőt, még inkább vágyott erre megnyugtató melegségre.
Rájött, hogy nem érdekli semmi, az sem, hogy csak múlik az idő, és ő nem csinál semmi halloweenit, vagy csak valami igazán, nagybetűsen szociálisat, de nem bánta igazából. Szinte kapva kapott az alkalmon, hogy a csodás jelenséget nézhesse, és felejtve a vörös hajú kedvest, ismét megdobbanjon a szíve. Nemsokára kilépett egy szintén maszkos férfi a porondra, íjjal és nyíllal.
Anthony remélte, hogy nem az következik, amit rettegve sejtett... Pedig pont az jött. Az idegen felhúzta az íjat, célra tartotta a nyilat, és lőtt. Anthony mellkasában megfagyott a levegő, az a pár másodperc-töredék ólomsúlyúnak és halálszagúnak tűnt.
A zöld fergeteg könnyedén kikerülte a felé száguldó halált. Mozgása még lágyabb lett, szinte eggyé vált a kör peremén felcsapó, lobogó lángokkal, a fülledt, végszagú levegővel. Egymás után repültek felé a lövedékek, de úgy látszott, ez nem zavarta a művészt. Mert ez már tényleg művészet volt; az életben maradásé. Sőt, ez csak egy halovány sejtelem volt a milliárdos részéről, de mintha ez adott volna igazán tartalmat az addig is lenyűgöző képsoroknak. A bizonytalan lét jövője.
Lő.
Hajol.
Lő.
Fordul.
Lő.
Porba hull.
Lő.
Felugrik. Fut.
És megint lő...
Tonyn megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá, ahogy ezt a horrortáncot nézte, méghozzá joggal, hiszen a csupa-csupa selyem és bűnös báj nem valami jó pajzs a sebes nyilak zápora elől. Mindössze a szívet képes marokra fogni, és tépni, nyúzni, míg el nem veszi teljesen.
Tony ekkor döntött úgy, hogy kerül, amibe kerül, előadás után megkeresi ezt a tündért. Elgondolkodott azon is, hogy ha úgy alakul, felhívja magához egy estére. Vagy kettőre. Meglazította pólója nyakát, mert bizonyos gondolatok hatására ismételten melege lett, akár egy máglyán égő, sötét lelkű boszorkánynak.
Figyelmeztetések: én írtam, fuss
Megjegyzések: nem jegyzem meg.
Anthony csak ült, és bámult a cirkuszban, akár egy jólnevelt kölyök, még a kukoricát sem ette túl hangosan. Haloween volt, így a látogatók száma jelentősen lecsökkent a szerény társulat sátrában, hisz’ aki csak tehette ment az utcára egy jó kaland reményében. Voltak rajta kívül páran a helyiségben, de ők rohangásztak, kiabáltak, míg a show el nem kezdődött, akkor viszont teljes figyelmüket az attrakcióra fordították. Tony viszont csak ült, ült, és nagyjából annyit fogott fel, hogy mozognak, és időről időre változnak az előadások, na meg azok szereplői. Bár már látott - sőt némelyiknél még csinált is - jobb mutatványt, úgy döntött, hogy ha a fene fenét eszik, akkor is marad a végéig. Pepper elhagyta, pár nappal az ünnep előtt, amit együtt készültek megünnepelni. Vettek tököket, és lámpást faragtak a napi rutin mellé, nem mellesleg örültek az életnek, melyet valami csoda folytán mindketten megtarthattak, aztán az az idióta ürge jött, Pepper meg ment. Vele. Az idióta ürgével. Mert mit is mondott? Hogy már nem akar ennyit aggódni? Vagy csak csalódott? Vagy úgy zum alles?
És Tony itt nyögött be magának képzeletben egy "passz"-ot. Valahogy fogalma sem volt azóta semmiről. Először csak ivott, és ivott, és hányt, meg ivott, de a pár napja tartó józanság még inkább zavarta, mint a WC felett görnyedni, és azt szagolni, hogy milyen a reggelivel telített gyomorsav. Túl sok ideje volt gondolkozást tettetni, meg úgy tenni, mintha minden teljesen rendben lenne.
De mióta a vörös hajú hölgyemény kisétált az életéből, valamiért antiszociálisabbnak érezte magát, mint Bruce és a Nem Létező De Nagyon Antiszociális Ember egyszerre, és ez magát ismerve még inkább letörte a férfit. Az, hogy Tony Stark átkategorizálódik valami egyáltalán nem társasági lénnyé, alapjaiban rengette meg szerény világa egyensúlyát.
A porondon ismét változás történt, ezúttal sokkal látványosabb; a fények kialudtak egy zöld színű reflektor kivételével, sámándobok ősi ritmusa zengett fel, és megjelent a színpad hátuljában Ő. Arcát maszk takarta félig, de különösen lágy, mosolyra húzódó ajkait szabadon hagyta. Csípőjére aranyveret fogta rá a zöld selyemszoknyát. Aranyból voltak ékszerei is, melyek lapos mellkasán lógtak, csuklóját és bokáját szorították, akár egy összeköttetés nélküli bilincs. A legkönnyebb anyag tekergett lábai és karjai körül; Stark mintha hallani vélte volna a selyem halk surrogását is. A karcsú fiú - mit fiú, férfi - kecsesen meghajolt, fekete tincsei előreomlottak, majd a felhangzó tapsra felemelkedett büszke tartású feje.
A dobok lassacskán felvették egy gyorsuló szív ritmusát.
Tam.
Tamtam.
Tam-tamtam.
Az ismeretlen művész lépett minden ütésre, hosszan, elnyújtott mozdulattal. Lépte nyomán fűrészpor kavarodott fel, és keveredett a levegővel, alul megülve, akár valami barnás köd. Minden apró mozdulat gyorsult, míg végül egy lépést egy teljes körbefordulással nem zárt. Innentől nem volt megállás.
Táncolt. Táncolt úgy, mintha se lelkét, se testét nem kötné semmi ehhez a mocskos világhoz, csupán a zene szabad hangjain ugrálna életről életre. Kitárta szárnyait, és suhant a durva fűrészporban, a levegő pedig az ő táncának sebességével lett egyre melegebb és melegebb Anthony számára. Jól látta, hogy a táncos férfi, de mégis... Legalább olyan érzése volt, mintha nyáron a jól megrakott kályha mellé kellett volna állnia, és jólesett neki, sőt, még inkább vágyott erre megnyugtató melegségre.
Rájött, hogy nem érdekli semmi, az sem, hogy csak múlik az idő, és ő nem csinál semmi halloweenit, vagy csak valami igazán, nagybetűsen szociálisat, de nem bánta igazából. Szinte kapva kapott az alkalmon, hogy a csodás jelenséget nézhesse, és felejtve a vörös hajú kedvest, ismét megdobbanjon a szíve. Nemsokára kilépett egy szintén maszkos férfi a porondra, íjjal és nyíllal.
Anthony remélte, hogy nem az következik, amit rettegve sejtett... Pedig pont az jött. Az idegen felhúzta az íjat, célra tartotta a nyilat, és lőtt. Anthony mellkasában megfagyott a levegő, az a pár másodperc-töredék ólomsúlyúnak és halálszagúnak tűnt.
A zöld fergeteg könnyedén kikerülte a felé száguldó halált. Mozgása még lágyabb lett, szinte eggyé vált a kör peremén felcsapó, lobogó lángokkal, a fülledt, végszagú levegővel. Egymás után repültek felé a lövedékek, de úgy látszott, ez nem zavarta a művészt. Mert ez már tényleg művészet volt; az életben maradásé. Sőt, ez csak egy halovány sejtelem volt a milliárdos részéről, de mintha ez adott volna igazán tartalmat az addig is lenyűgöző képsoroknak. A bizonytalan lét jövője.
Lő.
Hajol.
Lő.
Fordul.
Lő.
Porba hull.
Lő.
Felugrik. Fut.
És megint lő...
Tonyn megmagyarázhatatlan félelem lett úrrá, ahogy ezt a horrortáncot nézte, méghozzá joggal, hiszen a csupa-csupa selyem és bűnös báj nem valami jó pajzs a sebes nyilak zápora elől. Mindössze a szívet képes marokra fogni, és tépni, nyúzni, míg el nem veszi teljesen.
Tony ekkor döntött úgy, hogy kerül, amibe kerül, előadás után megkeresi ezt a tündért. Elgondolkodott azon is, hogy ha úgy alakul, felhívja magához egy estére. Vagy kettőre. Meglazította pólója nyakát, mert bizonyos gondolatok hatására ismételten melege lett, akár egy máglyán égő, sötét lelkű boszorkánynak.
Gondolataiból a feldübörgő taps rántotta ki, és ő is gépiesen csatlakozott hozzájuk. Ez a fiú többet érdemel puszta tapsnál. A táncos a porond széléhez ment, és felvett egy szál fekete rózsát. Ajkához emelve csókot lehelt rá - a közönség egy emberként sóhajtott fel -, és ezt követően felugrott a nézőtér korlátjára. Pár kecses lépés múlva ott állt Tony előtt, és előrehajolva kezébe adta a virágot, ajkára pedig egy futó csókot, akár az előbb a fekete szirmoknak. Méregzöld szemei szikráztak, ahogy találkoztak Stark gesztenyebarna tekintetével, és egy utolsót simított a kissé borostás arcon, majd visszarohant a színpadra, még egyszer meghajolt, aztán eltűnt a cirkusz hátuljában.
Pár másodperc kellett mindehhez, de Anthony mégis teljesen a hatása alá került. Ám eléggé letörte egy tény. Egy tény, miszerint a szépséges férfi nem más, mint az a másik világbeli istenség, aki egyszer a Föld leigázására készült. Bár az, hogy most itt vonaglott, felvetette a kérdést, hogy miért, és úgy egyáltalán mit keres ezen a bolygón.
Ránézett a virágra, aztán az üres porondra, végül úgy döntött, hogy hazamegy. Ahogy kilépett a sátorból, hideget érzett arcán; apró hópelyhek szálltak rá, lehelete fehérre festette a levegőt. Derekára két kar fonódott, nyakán pedig két éhes ajak szántott végig; Anthony egész testében megreszketett. Hogy a félelemtől, vagy attól a vágyízű nyelvtől, azt nem tudta megmondani.
- Tony. Ne menj tovább.
Stark nem értette ezt a parancsot, de engedelmesen megállt. Összeszedte magát, és egy gyors köhögés után még a fenyegetőbb hangszínét is megtalálta.
- Loki, mit keresel itt?
- Unatkoztam otthon. Gondoltam, itt jobb elfoglaltságot találok, mint Asgard poros börtönében, és lám, igazam lett... Mily meglepő, nem igaz, Mr. Stark?
- Kérlek, mondd, hogy már nem az a nevetséges hacuka van rajtad. Úgy néztél ki, mint egy rossz transzvesztita. Bár azok a csillogó rucik, amikben általában feszítesz, szintén ezt támasztják alá...
- Pedig úgy vettem észre, tetszett. Annyira látszott rajtad, hogy mi jár a fejedben... Tudod, valami olyat láttam bennük, amihez elég nagy kedvem lenne.
- Békén hagyni engem...? Vagy nincs olyan szerencsém?
- Ugyan, ugyan. Tudsz te annál sokkal jobbat is mondani, nem igaz? Mi a mókás abban, ha hagylak az unalomtól elporladni?
- Elporladni? Azért attól még messze vagyok - fordult meg válaszadás közben Stark, és szemügyre vette az asgardi félistent.
Fekete farmernadrágot viselt, méregzöld inget, ami éppen csak kilátszott a fekete bőrkabát nyílásában. Mindehhez fekete bakancsot vett fel, és három apró, halkan összecsilingelő láncot az övére.
- Bírom az új stílusod. Egészen illik a földi szokásokhoz - mosolyodott el Anthony, majd fejével biccentett az autója felé. - Mielőtt megint eszedbe jutna leigázni a Földet, inkább felajánlok neked egy vacsorát, és egy vendégszobát. Természetesen, csak ameddig Fury meg nem érkezik...
- Csábítóan hangzik, de nem.
Loki halkan felnevetett, miközben megrázta a fejét. Karjait kinyújtotta, miközben előrelépett kettőt, és csuklóin felszikrázott a két karperec. Valami visszarántotta őt egy láthatatlan határon belülre.
- Nem mehetek el innen. Látod azt a nagy fát? A gyökereihez van kötve halott lelkekkel a kezem és a lábam.
- Szóval bajban vagy. De akkor meg mi a francért táncolsz odabent, mintha olyan tök jó volna minden?! – Tony már azt sem tudta, miért ilyen ideges. Azért, mert Loki itt van, azért, mert nem mehet máshová, vagy azért, mert durván izgató másodperceket élt át, amiből jól tudta, hogy semmi sem lesz? Vagy esetleg mindhárom lehetőség egyszerre…
- Hé. Isten vagyok. Azt csinálok, amit akarok. Pont jól jöttek, hogy ne unatkozzam – vigyorodott el Loki, és körülnézve kiszúrt magának egy elöl hagyott ládát. Odasétál, és lehuppant rá, aztán megcsapkodta maga mellett a hűvös fát, mire Anthony leereszkedett mellé – másodszorra sikerült is.
Pár másodperc kellett mindehhez, de Anthony mégis teljesen a hatása alá került. Ám eléggé letörte egy tény. Egy tény, miszerint a szépséges férfi nem más, mint az a másik világbeli istenség, aki egyszer a Föld leigázására készült. Bár az, hogy most itt vonaglott, felvetette a kérdést, hogy miért, és úgy egyáltalán mit keres ezen a bolygón.
Ránézett a virágra, aztán az üres porondra, végül úgy döntött, hogy hazamegy. Ahogy kilépett a sátorból, hideget érzett arcán; apró hópelyhek szálltak rá, lehelete fehérre festette a levegőt. Derekára két kar fonódott, nyakán pedig két éhes ajak szántott végig; Anthony egész testében megreszketett. Hogy a félelemtől, vagy attól a vágyízű nyelvtől, azt nem tudta megmondani.
- Tony. Ne menj tovább.
Stark nem értette ezt a parancsot, de engedelmesen megállt. Összeszedte magát, és egy gyors köhögés után még a fenyegetőbb hangszínét is megtalálta.
- Loki, mit keresel itt?
- Unatkoztam otthon. Gondoltam, itt jobb elfoglaltságot találok, mint Asgard poros börtönében, és lám, igazam lett... Mily meglepő, nem igaz, Mr. Stark?
- Kérlek, mondd, hogy már nem az a nevetséges hacuka van rajtad. Úgy néztél ki, mint egy rossz transzvesztita. Bár azok a csillogó rucik, amikben általában feszítesz, szintén ezt támasztják alá...
- Pedig úgy vettem észre, tetszett. Annyira látszott rajtad, hogy mi jár a fejedben... Tudod, valami olyat láttam bennük, amihez elég nagy kedvem lenne.
- Békén hagyni engem...? Vagy nincs olyan szerencsém?
- Ugyan, ugyan. Tudsz te annál sokkal jobbat is mondani, nem igaz? Mi a mókás abban, ha hagylak az unalomtól elporladni?
- Elporladni? Azért attól még messze vagyok - fordult meg válaszadás közben Stark, és szemügyre vette az asgardi félistent.
Fekete farmernadrágot viselt, méregzöld inget, ami éppen csak kilátszott a fekete bőrkabát nyílásában. Mindehhez fekete bakancsot vett fel, és három apró, halkan összecsilingelő láncot az övére.
- Bírom az új stílusod. Egészen illik a földi szokásokhoz - mosolyodott el Anthony, majd fejével biccentett az autója felé. - Mielőtt megint eszedbe jutna leigázni a Földet, inkább felajánlok neked egy vacsorát, és egy vendégszobát. Természetesen, csak ameddig Fury meg nem érkezik...
- Csábítóan hangzik, de nem.
Loki halkan felnevetett, miközben megrázta a fejét. Karjait kinyújtotta, miközben előrelépett kettőt, és csuklóin felszikrázott a két karperec. Valami visszarántotta őt egy láthatatlan határon belülre.
- Nem mehetek el innen. Látod azt a nagy fát? A gyökereihez van kötve halott lelkekkel a kezem és a lábam.
- Szóval bajban vagy. De akkor meg mi a francért táncolsz odabent, mintha olyan tök jó volna minden?! – Tony már azt sem tudta, miért ilyen ideges. Azért, mert Loki itt van, azért, mert nem mehet máshová, vagy azért, mert durván izgató másodperceket élt át, amiből jól tudta, hogy semmi sem lesz? Vagy esetleg mindhárom lehetőség egyszerre…
- Hé. Isten vagyok. Azt csinálok, amit akarok. Pont jól jöttek, hogy ne unatkozzam – vigyorodott el Loki, és körülnézve kiszúrt magának egy elöl hagyott ládát. Odasétál, és lehuppant rá, aztán megcsapkodta maga mellett a hűvös fát, mire Anthony leereszkedett mellé – másodszorra sikerült is.
Elsőre felugrott - olyan hirtelen érte nemesebbik felét a jéghidegre változó fa –, és hevesen csapkodni kezdte fenekét, hogy kissé feljavítsa a hőviszonyokat. Loki könnyeit visszafojtva röhögött – természetesen neki SEMMI köze nem volt a felület hirtelen megfagyásához. Hogy is képzelnénk? Tony először le akarta csapni, aztán rájött, hogy már régóta nem nevetett. Csak nézte az önfeledten kacagó félistent, mire ő is elnevette magát. Lassan már nem is keresett értelmet semmi mögött, csak élvezte, amit éppen lehetett; jelen esetben a szállingózó hópihéket orrán, és a másikból áradó fűrészpor és narancs illatát. Olyan végtelen pillanat volt, ahogy ott kacagtak a semmin, amibe el lehetett merülni, akár a langyos, végtelen tengerbe.
Az a csók olyan váratlan volt, hogy Lokinak ideje sem lett volna tiltakozni. A milliárdos ajkai követelőzve játszottak övéivel, ujjai kutatva túrtak bele szénfekete hajába, és húzták közelebb. Nem tiltakozott, hanem helyette megpróbálta kontroll alatt tartani az egyre vadabbá váló csókot. Eltolta magától Starkot, és annak vállára hajtotta fejét.
- Holnap is gyere el Anthony. Nem bánod meg.
Az a csók olyan váratlan volt, hogy Lokinak ideje sem lett volna tiltakozni. A milliárdos ajkai követelőzve játszottak övéivel, ujjai kutatva túrtak bele szénfekete hajába, és húzták közelebb. Nem tiltakozott, hanem helyette megpróbálta kontroll alatt tartani az egyre vadabbá váló csókot. Eltolta magától Starkot, és annak vállára hajtotta fejét.
- Holnap is gyere el Anthony. Nem bánod meg.
Basszus, ez olyan gyönyörű volt végig, hogy most itt ülök és bosszankodom, hogy nem tudok rajzolni, mert ha tudnék, akkor most reprodukálnám neked a táncoló Lokidat, mert annyira ahww. Tényleg olyan volt, mintha festenél a szavakkal, totál levizualizáltam az egészet.
VálaszTörlésAz elején furcsán néztem a szereplőgárdát, de aztán minden világossá vált. És rohadj meg, fa ><
Nem Létező De Nagyon Antiszociális Ember - az én vagyok. Köszönöm, hogy szerepelhettem a ficedben xD
Valami szomorúbb végre számítottam, miután Loki elmondta, hogy nem mehet el, de ez így annyira jó volt u.u
És nevetnek. Ők. Együtt. Nevetnek. Ettől én most teljes eufóriába kerültem.
Hrrrrnyau :3 Köszönöm *suttogva-pirulva elsüllyed a padlóba*
TörlésValóban, humoros írásnak indult, aztán a bevezető után letettem róla, de az megtetszett és megmaradt :)
Oh, örvendek Ms. NLDNAE, igazán örvendek!
Még nincs vége, lesz még kettő(esetleg 3) fejezet, csak nem akarom egyszerre feldobni az összeset.
Ez nagyon jó volt, köszi, hogy megírtad. :) Táncos Loki... nyami... *macskásan megnyalja a száját* Tony meg cukker volt. És egyet kell értenem az előttem szólóval: az együtt nevetés szuper volt. :D
VálaszTörlés(velős és rövid kritika, de bocsi csak már zavarnak el a net elől. :/)
Én köszönöm, hogy elolvastad :)
TörlésHm, amúgy igen, egy táncoló Lokit én is szívesen elfogadnék (meg ha nem táncol akkor is :3)
Nevetni jó, és közel hozza az embereket, úgyhogy egy ilyen részt feltétlenül szerettem volna írni.
(Megértem, itt is hatványozottan előfordul :/ )
LOKI'D A HÉTFŐNEK!!!
VálaszTörlésKétlem, hogy ennek az üvöltésnek bármi mélyebb értelme lett volna, de kikivánkozott belőlem. És attól tartok, hogy mégiscsak ez lesz a legértelmesebb mondatom, mert ezek után... Ki csavarta fel a radiátort? Ki volt az a galád?
Jah, hogy kettesen van, oké.
Szóval Loki.
Loki táncol.
Loki olyan kurvajóltáncol, hogy innentől tüntetést szervezek a Loki-táncol témájú ficcekért.
Egen.
Még mindig itt tartok, pedig az együtt nevetés is olyan édes volt és könnyű, és az évődés, de a tánc.
A TÁNC.
System error.
Tudod mi jutott eszembe, amit vegyél egy akkora nagy dicséretnek, mind ide a Jupiter, mert ezt nem sokszor osztogatom, szóval a Nevető ember című színházi előadásban volt egy árnyjáték, amit úgy ültem végig, mint ezt az általad elénkvarázsolt előadást.
Köszönöm, hogy olvashattam!
*Azt hittem válaszoltam. Kövezz meg hogy nem válaszoltam*
TörlésÉs igen! Bukjon a hétfő!
(Nálam az tette be az ajtót, hogy az írás körül (előtte?utána?fenetudjamár) láttam azt a bizonyos Tom-táncot, és nekem ott végem lett. Tökéletes és táncolni is tud....)
Megdobálhatlak virággal és rózsaszín muffinnal? Meg? Oké.
Én köszönöm ezt a hiperédes kritikát :) *halmazállapot-váltva integet a padlóról*
Tárátátátáá :D Két hastáncos Loki rendel!*-*
VálaszTörlésizéé, olyan hastáncszerűszuperszexiegyedet
Ez rettentően finom volt :3/csak szerintem lett túl hamar vége?></ és mellesleg arra a nyikhaj kis istenkére tökéletesen ráillik a dolog, passzol , mint Tonyra a páncél, amit itt igazán nem is hiányoltam /ezért külön pacsi neked. Nekem Tony meg az páncél, fene se tudja miért/
köszönöm a kellemes perceket!/meg az intenzív nyáltermelést, szegénygépem/
*átad egy jó magas dobozt, amiből olyan hang hallatszik, mint mikor Lokinak befogják a száját*
TörlésÖrülök, hogy így érzed :) (Mindig rettegek tőle, hogy karakterhűtlen leszek, és általában az is vagyok, szóval most ez nagyon jólesett, hogy nem láttad annak)
Köszönöm, hogy megtiszteltél egy kritikával!
Megkésve bár, de törve nem...
VálaszTörlésNo, akkor kezdem is... bocsáss meg nekem, de egy ilyen írás után nehéz összeszedni a gondolataimat ebben a fejnek csúfolt valamiben... Ez az írás egyszerűen HIHETETLEN! Még egy rajongóval bővült a csapat... Nem is pazarlom itt az időmet, úgysem tudok újat mondani, sőt még értelmeset sem... megyek is tovább a többire.