Kawarahiwa #3

Fandom: Avengers/AU

Páros: Frostiron (Loki x Tony)

Címe: Kawarahiwa(Zöldike)
Szereplők: Anthony Stark, Loki Laufeyson

Hossz: Drabble (3/4)

Figyelmeztetések: én írtam, fuss. Érthetetlen, de boldog, fussak?
Megjegyzések: nem jegyzem meg. Elfelejtem. Te is. Ő talán nem. Őt már nem.



Stark egy hatalmas pohár víz, egy kisebb adag whisky és némi fejfájáscsillapító után úgy döntött, hogy életképes, és igenis legalább úgy fog kinézni, mint aki az előbbi tézist el is hiszi. Lassan magára húzta az egyik kényelmes melegítőnadrágját, egy trikót, és állított pár fokot az épület hőszabályozóján is, tekintettel lévén a kinti időre. A köd nem akart szűnni, egyre csak bodorgott az utcákon, és szívta el az emberek teljes életkedvét. Ez a zimankós aura úgy látszik masszívan és szívósan rátelepedett a városa, és nyomokban a milliárdos szívére is. Ismét fogalma sem volt, hogy hová mehetett tegnap, és mit csinálhatott ott. De bármi is volt az, teljesen kiütötte; a biztonsági felvételek alapján elmondhatta magáról újfent, hogy úgy hozták haza, habár cseppet sem hétköznapi módon. Egy szépséges halloweeni jelmezes, karcsú sziluett rajzolódott ki a képernyőn, amint minden nehézség nélkül felcibálja az eszméletlen férfit a torony hátsó bejáratához, és otthagyja. Jobban szemügyre vette az alakot, hátha az alapján ismét sikerül rábukkannia, de semmi mást nem látott, csak fekete, hátközépig erő hajzuhatagot, és szürke lepellel elfedett világos - néhol foltokban halványkék bőrt. Az arcát nem takarta semmi, de úgy fordult és mozgott, hogy végül sosem fordította azt a kamera felé.

Loki nagyot sóhajtva mászott be a fa alatt tátongó üregbe, és gyorsan ledobta az ormótlan, durva szövésű köpenyt, mely már így is bántotta a finom anyagokhoz szokott érzékeny bőrét. Mármint azt a bőrt, ami foltokban vált le testéről, hogy állandó sápadt-bézs színét átadja az égszínkék egyik halovány árnyalatának. Belenézett a földfalra applikált tükörbe, és megállapította, hogy szemei is elkezdtek olyanná válni, mint amilyennek születésétől lennie kellett volna. Szép zöld színét már elvesztette a bal - sötét korallá lett árnyalata, de a jobb még jáde-éke volt finomvonású arcának. Halk sóhaj hagyta el száját, és hagyta egyetlen egy könnycseppnek, hogy végigcsorogjon arcán.

Odakint elkezdett zuhogni az eső, s öblös hangú villámok kíséretében féktelen tombolásba fogott a vihar. Loki a legbiztosabbnak ítélt fal mellé húzta fekhelyét, és kétségbe esve kuporodott rá. Karjait összefonta felhúzott lábai körül, fejét térdére hajtotta. A kinti idő lassan bent is nyomot hagyott: a falakon lassan folyt lefelé a sár, lassan latyakká vált az amúgy erősen ledöngölt padló, és a félisten szeméből szintúgy peregtek a cseppek, mint a szürkésfekete felhőkből. Utálta a viharokat, az esőt, a villámlást, és az égzengést szintén, s ez nem kis részben volt Thor "érdeme". Évek óta asztrafóbiás volt, de még sosem érezte ilyen intenzíven a félelmet, mint most - talán eddig az ereje jelentette a legnagyobb kapaszkodót, s most, hogy meghagyott mágiáját is fel kellett használnia ideiglenes lakhelye elrejtésére. Rettegett, hogy mi történne ha kimenne onnan, de nem akart tovább egyedül lenni, és magában szembenézni az egész világgal. Mikor pedig már a plafon is kezdett megrogyni, minden akaraterejét és bátorságát összeszedve felkapta a csuromvíz köpenyt, és kirohant az összedőlő lyukból. Arcán végigpergett az édes eső és a sós könny, mikor remegve szétnézett. Aztán megtalálta szemével az épületet, amit keresett, és elindult arra.

Tony úgy érezte, megőrül. Aggódott, de nem tudta volna megmondani, mi miatt, egyszerűen csak rossz érzése volt - s ez a féltés befészkelte magát szívébe. Lesétált a garázsba, és csak ment pár kört autói és szerszámai körül, mire valamennyire sikerült megnyugtatnia magát, hogy hangulatáról valószínűleg csak a kinti rossz idő tehet. Kinyitotta az ajtót, majd kilépett az elkülönített utcaszakaszra, hogy élvezhesse az eső lágy simogatását.

Aztán kis híján megállt a szíve, mikor egy furcsa idegen szó szerint a karjaiba esett.

- Stark... Segíts, Anthony, úgy félek... T-Tony... Én...

- Ki vagy te...? Ugye nem…?

- Loki! Loki vagyok, kö-könyörgöm emlékezz rám, csak most az egyszer! Nem akarok egyedül ott maradni. – A férfi valósággal zokogott, ujjai szorosan fonódtak a ruha anyaga köre Tony mellkasán, és kék arcán ömlöttek a könnyek. A milliárdos valahogy nem tudta elhinni azt, hogy ez a szánalmas, remegő akárki egyenlő lenne azzal a félistennel, aki miatt állandósultak pánikrohamai. Fejét rázta, és nevetett a képtelen állítás hallatán, majd elkezdte lefejteni magáról a másik kezeit.

- Nézd, pajti. Loki gonosz. Loki őrült, és nem cidrizik egy kis eső miatt. Figyu, nem tudom, mire utazol, de nem kell hazudnod hozzá.

- Mi? Hát ennyire... Nem ismersz meg? Hát persze... Sosem volt olyan, aki Odin erejével szembeszállhatott volna, nem is tudom, miért hittem, hogy pont te fogsz emlékezni rám! Az összes kis nődet elfelejted átok nélkül is, s éppen az én emlékem maradna meg... Milyen naiv bolond voltam! - A férfi hirtelen elhallgatott, és megrázkódott egész testében. A fájdalom ismét erőt tett rajta most, hogy reménye már nem adott neki elég erőt, s a karjain és lábain lévő mély vágások mindinkább égették húsát. Iszonyatosan fájt neki még a létezés is, az meg, hogy a vihar kikezdte az idegeit, nem segítette elő gyógyulását.

- Anthony... Segíts... Úgy éget. - Loki tudta, hogyha végleg elengedné a másik felsőjét, ott helyben összeesne. Annyira gyengének érezte magát, mint még soha. Igaz, hogy Odin láncait lerázta magáról, viszont súlyos árat fizetett érte; végtagjai rettenetesen fájtak, a kar,-és lábperecek nyomából lassan de biztosan csorgott a vér. Biztos volt abban, hogyha ilyen állapotban Stark átadja a S.H.I.E.L.D.-nek, akkor örökre és végleg elbukott.

- Ha igazad van, és az vagy, akinek mondod magad, miért kéne segítenem? És mire kéne emlékeznem?

- Oh... Én... Te... - Loki előrehajolt - vagy zuhant? -, és egy röpke csókot adott a milliárdos elnyílt ajkaira, majd hagyta, hogy a sötétség bekebelezze elméjét. Tony pedig ottmaradt, karjaiban egy ájult kékséggel, fejében számtalan rohanó gondolattal.

Egy rövid mérlegelés után felvitte az idegent a fürdőszobába, ugyanis annak mindene ragadt a vastag sárrétegtől. Lehámozta a vastag köpenyt, és döbbenten szembesült a másik rettentően szakadt, szinte semmit sem takaró ruhájával. Az egész nem volt több, mint egy kendő derékra csavarva, pár csengővel az alján, viszont valami furcsa impressziója támadt tőle Tonynak. Pár képkocka villant fel szeme előtt, miken Lokit öleli egyre erősebben, csókolja őt és leoldja a csöppnyi anyagdarabot. Megrázta fejét; elképzelése sem volt arról, hogy miért emlékszik ilyenre, holott nem volt semmiféle kalandja a félistennel korábban. Aztán eszébe jutottak azok az időszakok, melyekre nem emlékezett. Jeges rémület kúszott szívéig, és csak remélni tudta, hogy az asgardi hamarosan magához tér, hogy aztán megfelelő magyarázattal szolgáljon.

Gyengéden beleeresztette a meztelenre vetkőztetett férfit a kádba, majd óvatosan lemosta kék bőréről a kosszal keveredett vért. Néhol rendkívül óvatosan végighúzta kezét a sérülések mentén, mire az ájult kissé összerázkódott, és arcára fájdalmas grimasz költözött. Tekintete megakadt a hosszú, ébenfekete hajon, melyben csomókban csüngött a sár - ezt is átmosta, végül kifésülte szépen. Az illata kellemes volt, citrom és még valami, ami inkább volt veleszületett mágia lenyomata, semmint valós illat. Tony vigyázva szárazra törölte Loki puha bőrét, és egy elsőre döbbentő gondolat jutott eszébe. Ha most megcsókolja, talán újra lát valamennyit elfedett emlékei közül, aztán megértheti végre ezt az egész idő-kiesős dolgot. Bár, ahogy egyre közelebb hajolt hozzá, meghatározhatatlan izgatottság lett úrrá rajta már csak a gondolattól, hogy arra a puha szájra nyomhatja sajátját. Picit még hezitált, aztán megtette. A villámcsapás sem írhatta le azt az élményt, amiben része volt.


A hatodik reggel Loki arra ébredt, hogy a nap ablaküveg által felmelegített sugarai simogatják az arcát. Puha, krémszínű ágynemű ölelte körbe óvón, és Stark illata töltötte be orrát. Körülnézett, de a keresett személyt nem látta meg - viszont saját köpenyét igen; a székre terítve, bár még mindig szikkadt-sárosan. Óvatosan lehúzta magáról a takarót, és két dolog szúrt szemet neki rögtön: zöld pizsamanadrágot kapott, tehát Stark gondoskodott róla. A másik a saját bőrszíne volt, ami legnagyobb sajnálatára végleg lecserélte eredeti - mégis hamis - küllemét. Felült, és lábát lógatva kinézett az ablakon. Furcsa újdonságként haja előrehullott, és betakarta arcát meg fél mellkasát, akár egy fekete selyemlepedő.

Halkan sóhajtott, és öklébe gyűrte a nadrág vékony anyagát. Dühös volt a világokra, magára, a Starkba vetett bizalmára, és saját érzéseire, melyek vadul kavarogtak lelkében. Olyan furcsa volt, mikor Anthony elájult, és ő pedig csak ölelte magához, karjaival óvva a világtól; saját szívét is neki adta volna, ha a férfi emlékszik rá. Később. ahogy elvált tőle, úgy érezte, meghasad a szíve, és összes boldogsága ott marad a kapualjban. Most pedig megtörtént az ellentéte; Stark segített rajta, de hogy miért, azt Loki képtelen volt megérteni. Úgy hitte, nemsokára jönnek érte Fury emberei, és akkor vége mindennek, amit végső lehetőségként eltervezett. Most semmiképpen sem dönthet úgy, hogy feladja, mikor ilyen közel már az áhított siker... Még ha egyedül is kell véghezvinnie az ahhoz vezető utat, s nem Tonyval az oldalán.


A vállára simuló ujjak érintésére összerezzent, de nem tett nagyobb mozdulatot; tisztában volt saját kiszolgáltatott és gyenge állapotával. Ám a várt negatív behatások helyett egy lágy csókot kapott nyakára, és ekkor már tisztán érezte Stark férfias illatát is. Fellélegzett, és kezét Anthonyéra tette - majd kis várakozás után hátrafordult. Kérdezni akart, és információhoz jutni fogsága mibenlétéről, ám ezek helyett egy puha, gyengéd csókot kapott.

És Tony csak annyit mondott "Emlékszem", Loki szíve pedig új életre kelve dobbant meg oly hevesen, és módon, ahogy még soha.

- Gyönyörű vagy. Hát így nézel ki valójában, kedves? Honnan is származol?

- Ilyennek születtem, és ilyenné kellett válnom, hogy az erőmet valaha vissza tudjam szerezni. Jégóriás vagyok, Jotunheim jogos örököse, Laufey egyetlen fia.

- És földi viszonylatban ki vagy? - Tony magához szorította a férfi vékony derekát, és egyik kezük ujjait összefűzte, míg a másikkal végigkövette a kiemelkedő mintát szeretője bőrén.

- Az, aki táncot lejt neked teljes szívével követve minden lépést és pillantást. Én vagyok az, aki téged ölel, téged csókol, benned bízik, és sosem ereszt önszántából. Én a tiéd vagyok. - Loki suttogott, és teljes testével megfordult, lábait maga alá húzta, a mozdulat közben pedig Anthony erős karjai közé bújt. Annyira hiányzott már neki az a bizalom, amit valaki másba tudott vetni, hogy most szó szerint tíz körömmel kapaszkodott bele annak megtestesült formájába. Nyugalom töltötte el, áldott, ritkán érzett béke, és teljes megnyugvás.

- Táncoljak neked, Anthony? - A félisten halkan kérdezte, viszont kacagása már hangos volt, mikor a férfi szorítása még szorosabbá vált körülötte. Fejét félredöntötte, és szemeit egy pillanatra összevonta, mintegy így akarva kitalálni a milliárdos szándékát. - Nem bízol bennem?

- Csupán nem akarlak elereszteni, most, hogy újra emlékszem rád, és a karjaimban tartalak. Megígéred, hogy nem válsz köddé, ha most engedlek?

- Ehehe... Úgy látom, tényleg aggódsz értem. Ne félj, van madár, aki a nyitott ketrecből sem száll el.

- És te olyan vagy, édes?

- Ha a te kalitkád az otthonom, örökre benne dalolok. - Azzal Loki felállt az ágyról, és szemeit lehunyva varázsolt maga köre vörös selyemszoknyát a buggyos nadrág fölé. Arany ékszerek tűntek fel teljes testén, hajában zölden ragyogó kövek voltak fonva - s Tony ekkor vette észre döbbenten: hollófekete fürtjei már fenekéig értek. Ahogy egyre messzebb került Odin átkától, úgy erősödött meg ismét, és mindinkább visszatért az ereje is.


Anthony szeretetteljesen elmosolyodott, és halkan maga elé suttogott egyetlen egy szót; "zöldikém". Loki ránézett azokkal a gyönyörű rubinszínű szemeivel, és egy pillanatra felcsillant mögöttük régi smaragdfényük is.

A semmiből hirtelen zene harsant, és a jotun táncolni kezdett.

Tony csak nézte - akár legelső békés midgardi találkozásuk estéjén -, és fejével követte a szédítő mozdulatsorokat, hogy aztán tekintetét rajta felejtse a másik férfi vékony testén. Mit tagadjon, egyszerűen elég volt ránéznie ahhoz, hogy tüzet gyújtson belsőjében a gyönyörű, gyönyörű Loki - világok ellensége, az ő szeretője. S e tűz vette rá ez alkalommal is arra, hogy karjai közé szorítsa a kimelegedett, vékony testet, és ott helyben megszabadítsa gyér ruházatától. Csók követett csókot, ahogy egyre feljebb hágott közöttük a szenvedély, és Loki végre biztonságban, ráadásul szeretve érezte magát az oltalmazó ölelésben.


A milliárdos lökésétől végigdőlt az ágyon, selymes haja köré terült, karját vágyakozva nyújtotta Tony felé. A midgardi férfi lassú csókokkal ízlelte meg párja hasát és mellkasát, miközben lassan felkúszott hozzá. Anthony csípőjét előre lökve belenyögött a kedves csókba, melyet épp váltottak, aztán végigsimított a félisten oldalán, végül formás fenekén, s úgy tetszett, örökre ott is felejti kezeit.

Ezúttal Loki adta magát Starknak, s miközben odakint ismét dübörgött a vihar, ő élvezte az ősi ritmust, és saját hangjától - esetleg szerelmes szívvérese zajától - nem hallotta a külvilág poklának moraját.