Fandom: Hetalia + Történelem, mert Fritzet a Heta miatt szerettem meg először. Utána önmaga miatt is. Minimum kétszer még.
Páros: Fritz/Katte
Hossz: magamhoz képest hosszú
Megjegyzések: Miért van bűntudatom, amiért történelmi személyekről írok? Miért? Mindegy, már így is foglalt helyem lehet a pokolban, szóval ez talán már nem számít.
Ajánlás (ha lehetek ilyen merész): Kijának, akinek az egyik gyönyörűséges írásából szereztem először tudomást Katte létéről. Vagy fél éve. Lényeg a sebesség. *whothehellisthisKatte?JahogyőígymegúgymegFritzmegegyüttmegjaj. Avagy első reakciók*
1729 nyara, Königsberg
Katte idegesen szorította össze kézelőjének csipkés szegélyét – ó nagy Isten, hogy utálta ezeket a flancos göncöket -, és igyekezett nem arra gondolni, hogy mit fog kapni, ha már ez első héten késik. A professzor így is soron kívül volt hajlandó őt fogadni, mondván, hogy ha van tehetsége, azt ápolni kell, s ha ezzel párhuzamosan nincs ideje – nos, azon nem lehet segíteni. Így állapodtak meg a különórákban, és a fiatalembernek előre viszketett a tenyere, ha arra a rengeteg elsajátítható matematikai és fizikai ismeretre gondolt, amit remélhetőleg maradéktalanul képes lesz magáévá tenni pár év alatt.
Repesett a szíve, hogy nem csak házat, de tanárt is ilyen hamar sikerült kerítenie itt, Königsbergben, így meg akarta becsülni magát, meg az áldott jó szerencséjét. Kipattintotta a zsebóráját, és döbbenten konstatálta, hogy a sebes tempóval nem csak hogy előbb odaért, mint az elvárt, hanem jócskán előbb ért oda, vagy húsz teljes perccel. Azért – gondolta – nem fogok az ajtó előtt ácsorogni, és felrohant a második emeletre, ahol a professzor tanterme volt. De a nyitott ajtón át nem a professzorát látta meg, mikor elég közel ért.
Szemben vele, az ablak előtt állt egy fiatal férfi (talán tizenhat, ha elmúlt) és egyenes háttal szemlélte a csillagos eget, szeme elé tartva a professzor egyik eszközét. Magas volt és sovány, ruhájába belemarkolt a hold reszketeg, simító fénye, összekötött, szőke hajába a nyáresti csillagok sugarai fontak aranyszálakat, és a keze, törékenynek tűnő, porcelános keze óvatosan leeresztette a távcsövet a léptek hallatán. Mikor megfordult, Katte gyomrában is megfordult valami, óvatosan bekopogott a szívéhez és befészkelte magát a tüdői közé. Aztán mikor a másik hozzálépett, kinyújtotta a kezét és mondott valamit, akkor jött rá, hogy valószínűleg hosszas másodpercek teltek el udvariatlan bámulásával. Megmozdult végre nagy nehezen, elfogadta a feléje nyújtott kezet, miközben megállapította, amit az előbb a távolság miatt nem tudott; az ismeretlennek voltak a legtisztább, legőszintébb kék szemei.
- Hans Hermann von Katte. Kérem, bocsássa meg modortalanságomat, Uram, de azt hiszem, nem értettem a nevét...
- Oh, elhiszem drága barátom! Láttam, mennyire elbűvölte Önt is ez a csodálatos kilátás, ami valóban magáért beszél és csodaszép! Ugye igazam van, és ez volt dermedtségének oka? A nevem pedig Friedrich, ismételten örvendek – mosolyodott el lágyan.
- Ja, ich hab’ wirklich etwas Schönes gesehen[2] – hajtott fejet, a bocsánatkérés egyfajta jeleként, és tekintetét az ablakra szegezte, hátha így elhiteti az ifjúval; a csillagok okozták szédültségét.
- Tudja barátom, a babonások szerint mikor egy hullócsillag zuhan, egy kívánság meghallgattatik. Ön hogyan vélekedik erről?
- Őszintén, Uram? Ha minden csillag teljesítene egy kívánságot, az országban csupa királyok és királynők mászkálnának, meglehetősen kényelmetlen helyzetet okozva ezzel az udvarnak.
- És Ön? Ön mi lenne, ha kívánhatna akármit?
- Jó uram! Én teljes szívemből elégedett vagyok a sorsommal. Van atyám és anyám, mindketten jó egészségben, van birtokunk és békénk, ahogy a könyvek sem hiányoznak a polcaimról. Tisztességes nevet adott az ég, meg otthont itt Königsbergben, ahol tanulhatok is, amit csak óhajtok, és szolgálhatom Poroszországot becsülettel. Ha bárki lehetnék – mosolygott rá a csillagos égre Katte – Hans Hermann von Katte lennék.
- Óh, akkor én az Ön irigye vagyok mostantól, drága barátom. Ugyan még nem óhajtom elárulni, kiféle-miféle vagyok, de annyit mondhatok: én bárki lennék csak önmagam nem. Nem kedvelem azt a jövőt, ami felé haladok, barátom, holott sajnos, minden megváltoztathatatlan számomra.
- Fölfelé ugrana a ranglétrán hát?
-Ugyan – legyintett Friedrich egy keserű szájrándítás kíséretében –, csakis lefelé.
- Wirklich?[3] – Katte megdöbbent. Persze, nem volt példa nélküli, hogy valaki eldobni óhajtotta volna a címét, vagyonát vagy múltját, de egy ilyen értelmes fiatalember – mert ha a professzor elvállalta, annak kell lennie - miért akarna lesüllyedni?
- Natürlich[4]. Hogy mondjam, hogy ne hangozzék Istent káromlónak? – a másik fiú kezébe temette az arcát egy pár pillanatra, hogy aztán ragyogó tekintettel pillantson fel – Megvan! Ha nem lehetsz Isten, legyél boldog. Az én boldogságom útjába pedig a származásom áll, hogy vinné el az ördög.
- Ugyan-ugyan! Majd meglátja, jobb lesz minden, ha másik oldalról szemléli.
- Másik oldal? Létezne olyan is?
- Mindennek legalább két oldala van – bólintott Katte, és üdvözölte az akkor belépő professzort. Az első közös fizikaórája a titokzatos és művészi ifjúval hajnaltájt ért véget.
- Mondja csak – törte meg a csendet Friedrich -, ugye nem bánná, ha mellém szegődne egy apró sétára? Nem messze bérelek lakást a Grünhof utcában, és őszintén kellemes volna még Önnel társalogni. Természetesen, csak ha nem túl fáradt.
- Egyetértek, az Ön társasága és szelleme felüdítő, Uram. A fáradtság pedig, mint holmi földi bűn kéne létezzen, oly sok jó útjába akar állni oly sokszor, de most nem hagyom győzedelmeskedni. Követem, Uram, kérem, szóljon hát, amiről csak akar.
Hans abban a szent pillanatban bármit megtett volna azért, hogy Friedrichet maga mellett tarthassa, ha csupán pillanatokra is, ami őszintén szólva még neki is új érzés volt. Annak előtte is felfigyelt már több emberre szépségük vagy elméjük élessége miatt, de egyik sem vette le így a lábáról, mint ez a fiatalember. Sosem ismerte magát olyannak sem, aki csak úgy, hirtelen felindulásból belevágna egy-egy kapcsolatba, főleg, hogy az ő ízlésének középpontja egyáltalán nem elfogadott. Legalábbis az egyház meg a világ szerint. Hans szerint a szerelem és a vonzalom két olyan dolog, ami független minden mástól, és az előbbi két intézmény rosszul értelmezi őket. Nem mintha egyébként baja lett volna velük, sőt. Igyekezett jó keresztény lenni, és jó hazafi, jó polgár és legfőképp jó ember. De a szívét – mint arra eme séta alkalmával többször is rá kellett ébredjen –, azt a dobogva vergődő kegyetlen árulót nem tudta megzabolázni.
- Ez fantasztikus, Katte! Kérem, akkor kövessen hát, legyen kíséretem mára, és közben hallgasson meg egy érdekes gondolatot…
*~*~*~*~*
Ahogy ott ültek a pamlagon, ahogy összeért a válluk, és Friedrich lassan leeresztette a fuvoláját, ahogy a dallam utolsó rezdülései elhaltak, úgy nyíltak ki Katte szemei. A másik játéka egyszerűen lélegzetelállító volt, s az idősebb el sem hitte volna, hogy ilyen tökéletesen játszhat a barátja, minttha csak bűvölné a hangokat. Oh, igen, a barátja. És ezért a szóért ő ölni tudott volna első találkozásuk után, hogy legyenek barátok, hogy Friedrich is kívánja az ő társaságát, hogy beszélhessenek a lehető legsűrűbben, hogy ő, mint idősebb, vezesse Fritzet egy kicsit, ha és amikor elakad. Hogy mindig ott lehessen számára, ahogy éppen kell, tanítóként vagy támaszként, miként a fiatalabb óhajtotta.
De a gondolat, hogy nemsokára el kell válniuk egy rövidebb időre, elszomorította őt.
- Igazán elszomorít, hogy pont most el kell utaznia, ráadásul ilyen hirtelen. Hogy őszinte legyek, reménykedtem, hogy az elkövetkezendő két hetet is Önnel tölthetem, a tanóráink hiányának ellenére is.
- Ne is mondja, Katte. Igazi és sajnálatos veszteség, hogy a jól megérdemelt szünetünket így megcsonkítja atyám hirtelen parancsa. Sajnos azonban eleget kell tennem ennek, és hazatérni, amilyen hamar csak tudok, mielőtt ismét dühös lesz.
- Oh, az atyja biztos nem lehet nagyon haragos, ha késik is egy kicsit, hiszen Ön egy igazán jóravaló gyermek, remek ember és kiváló tehetség!
- Bárcsak elmondhatnám Önnek, hogy milyen ember ő, hogy ki vagyok én, bárcsak – szorította kezébe Fritz Hans kezét, és fejét kissé nekidöntötte az idősebb vállának – bárcsak lehetne, de akkor másként tekintene rám, és valószínűleg elveszíteném a barátságát, ami nekem mindennél fontosabb e világon. Kérem, várjon türelemmel.
*~*~*~*~*
Az ajtó csikordulva nyílt, rozsdás zsanér fordult, és ott állt Friedrich, zilált parókával, sápadtan, uniformisának felső része a kezében összegyűrve, fehér inge, barna mellénye csurom vizesen tapadt rá. Az arca piros volt, tekintete zaklatott és nyugtalan. És Katte, ahogy ezzel a látvánnyal szembesült, két új érzéssel lett gazdagabb, miket még sosem tapasztalt. Mindent felrúgó kíváncsiságot, hogy mégis micsoda történhetett a szívének oly kedves fiúval, és féktelen haragot, ha arra gondolt, hogy bármi bántódása eshetett; már-már gyilkos indulat zubogott fel szívében.
- Friedrich! Kérem, mi történt Önnel? Jöjjön, adja a karját, kedves…
A fiú addig meg sem szólalt, míg Hans le nem ültette a kandallóval szembe, a keskeny kis pamlagra. Ott viszont, előtörtek belőle a régóta tiltott könnyek, a fájdalom és a megaláztatás hangjai, a régi és új atrocitások fájó maradványainak zokogása. Keresve valamit, amiben megkapaszkodhat, keresve valamit, ami szeretet-meleg, ami nem fog eltűnni és bántani, keresve a szívét, Katte karjához bújt, bal kézzel a másik ifjú kezét, jobbjával a derekát ölelte át, arcát pedig a mellkasába rejtette.
Hans először mozdulni sem mert, félt, hogy ha bármi apró rezdülés éri azt a reszkető fiatalt, a végén még összetöri. Életében nem látott még ilyen keserves és igaz könnyeket, ilyen bánatot, és szinte egész lényének fájdalmat okozott a tudat, hogy a drága Friedrich mutatta meg neki a fájdalom ezen mélységét.
- Katte. Katte. Katte, ugye velem marad, ha elmondom – újra felzokogott, hangja megbicsaklott és új könnyek futottak végig orcáján -, ha elmondok mindent… Meghallgat, igaz? Meghallgat, és nem hagy el? Kérem… Csak...
- Mondja, ami a szívének ily bánatot okoz, mondja, kérem, s azon leszek, hogy sebeit begyógyítsam, fájdalmát elvegyem, és minden erőmmel segítsek. Meséljen hát. Itt vagyok.
- Arra kárhoztatott az ég, hogy ne lehessek boldog, Katte – markolt bele a férfi házikabátjába Friedrich – Hogy ne lehessek boldog, míg Poroszország létezik, míg ott áll egy trón, min apám ül, s min nekem majd őt követnem kell. Elvesz tőlem mindent! Mindent az az ország, amit szeretek, s ami felnevelt eddig!
Katte egy pillanatra megdermedt ültében, a fiú haját simogató ujjai megálltak.
Tehát ő, ez a drága csoda itt, az ölemben, ő a koronaherceg? A nevük valóban azonos… De Fritz egyáltalán nem olyan. Nem vezér, nem kardforgató, vagy katona. Ő művész, és csodálatos, tökéletes. Olyan valaki, akit egy szerető ölelésbe formált megfelelőnek az Ég.
Az enyémbe. Igen. Akárki legyen, ő az én Fritzem.
- Katte! Katte, kérlek, mondd, hogy ez nem zavar! Kérlek, könyörülj rajtam, és szólalj meg már! – Talán észre sem vette, hogy tegezni kezdte, talán csak a félelem miatt, hogy ezt is elveszítheti, hogy ez a drága barátság sem lesz már az övé. Mint a könyvei, amiket elvettek, mint a fuvolája, amit apja tört ketté. Kattét is eltörné vajon?
Hans egy aprót kuncogott, aztán mosolyogva megemelte Friedrich arcát. – Nézzen rám, gyönyörű Friedrichem. Ön mindig Ön lesz, nem a herceg, nem a király fia az én szememben. Nem. De tisztelni fogom innentől azt a részét is, mert így neveltek. Emellett nekem Ön örökké az a fiú lesz, akit megláttam a professzornál a csillagok között, az a barát, aki arannyal írta be nevét a szívembe, és az az ember, akit a világon mindennél jobban szeretek.
Fritznek elakadt a lélegzete, könnyei megálltak, és hitetlenkedve csúsztatta ujjait Katte keze köré. Picit hunyorított, s úgy tekintett a szemeibe, mintha a másik lelkéig akarna lelátni, mintha meg akarná ott lelni a valóságot.
- Katte? Ah, igazat szól, ugye?
- Nem szólhat szám igazabbat, mint mikor önnel beszél. Kérem, ha bármely hang, mely elhagyja ajkamat, hazugnak találtatna valaha, legyen hozzám irgalom nélkül, és vágjon le, mint egy utolsó kutyát – a fiú láthatólag tiltakozni akart még az ötlet ellen is, de Katte ismét elmosolyodott, ujját a finom ajkakra emelte, és folytatta –, ám ettől nem kell tartania. Érzéseim és szavaim Ön felé tiszták, és igazak. Legyen felém bizalommal, mein Fritz.
- Igen, igen! – Friedrich felnevetett, akár a gyermek, akinek sosem engedték lenni, és pillanatokon belül Katte ölében találta magát, karjaival az idősebb nyaka körül. Abban a pillanatban Hans Hermann von Katte volt a világ, a megváltó és minden, ami jó, vagy kellemes. Ő volt az egész, a család sosem volt melege, a barátság sosem volt öröme, a szeretet sosem volt biztonsága. Ő volt minden.
- Mondja hát el, hogy mi történt. Mondja el, és utána vesse le a terhet ifjú szívéről. Arra a varázslatos helyre sokkal inkább való muzsika és szerelem, semmint bú és bánat.
Friedrich az emlékek hatására ismét könnyezni kezdett, a belsőjét újra jeges karmok szántották végig, és egy gúnyos hang azt üvöltözte az elméjében; mindent elvesznek, semmit sosem hagynak, de nem ám, látod mi vagy, mi vagy te átok! De mikor a férfi közelebb vonta, a hang elnémult.
- Mondanám azt, hogy ne sírjon, de tudom, ezek a legkegyetlenebb szavak néha. Sírjon, ha szeretne, de hagyja, hogy megpróbáljam figyelmét valami sokkal kellemesebbre irányítani… - mondta Katte, aztán óvatosan megsimogatva a könnycsípte orcákat, megajándékozta Fritzet élete első csókjával. Az a pár röpke momentum a legkellemesebb érzés volt számára egész addigi életében, a nyakára szorító ujjbegyek érzésével, és a karja alá simuló kedvese szívverésével együtt.
- Katte? Ah, igazat szól, ugye?
- Nem szólhat szám igazabbat, mint mikor önnel beszél. Kérem, ha bármely hang, mely elhagyja ajkamat, hazugnak találtatna valaha, legyen hozzám irgalom nélkül, és vágjon le, mint egy utolsó kutyát – a fiú láthatólag tiltakozni akart még az ötlet ellen is, de Katte ismét elmosolyodott, ujját a finom ajkakra emelte, és folytatta –, ám ettől nem kell tartania. Érzéseim és szavaim Ön felé tiszták, és igazak. Legyen felém bizalommal, mein Fritz.
- Igen, igen! – Friedrich felnevetett, akár a gyermek, akinek sosem engedték lenni, és pillanatokon belül Katte ölében találta magát, karjaival az idősebb nyaka körül. Abban a pillanatban Hans Hermann von Katte volt a világ, a megváltó és minden, ami jó, vagy kellemes. Ő volt az egész, a család sosem volt melege, a barátság sosem volt öröme, a szeretet sosem volt biztonsága. Ő volt minden.
- Mondja hát el, hogy mi történt. Mondja el, és utána vesse le a terhet ifjú szívéről. Arra a varázslatos helyre sokkal inkább való muzsika és szerelem, semmint bú és bánat.
Friedrich az emlékek hatására ismét könnyezni kezdett, a belsőjét újra jeges karmok szántották végig, és egy gúnyos hang azt üvöltözte az elméjében; mindent elvesznek, semmit sosem hagynak, de nem ám, látod mi vagy, mi vagy te átok! De mikor a férfi közelebb vonta, a hang elnémult.
- Mondanám azt, hogy ne sírjon, de tudom, ezek a legkegyetlenebb szavak néha. Sírjon, ha szeretne, de hagyja, hogy megpróbáljam figyelmét valami sokkal kellemesebbre irányítani… - mondta Katte, aztán óvatosan megsimogatva a könnycsípte orcákat, megajándékozta Fritzet élete első csókjával. Az a pár röpke momentum a legkellemesebb érzés volt számára egész addigi életében, a nyakára szorító ujjbegyek érzésével, és a karja alá simuló kedvese szívverésével együtt.
*~*~*~*~*
1729. január 24.
A koronaherceg olvasott. Kint hullott a hó, bent pattogott a fa a kandallóban, a könyvét szerette, mégsem lelt boldogságot semmiben. A napot Katte oldalán akarta eltölteni, de az apai parancs az parancs. A születésének évfordulóját kénytelen volt itt megünnepelni, azokkal az emberekkel, akiket a hátára sem kívánt. Idegesítette az is, hogy a gyors köszöntés, és az atyai intelmek - tehát végtelennek tűnő szentbeszédes és kioktatások, megalázások - után sem mehetett vissza saját kis bérlakásába. Igazából már arra sem emlékezett, hogy hogyan sikerült rábeszélnie az idős királyt a különélésre. De hálás volt érte, akárhogy történt is. Itt sosem fogadhatná Kattét, sosem fuvolázhatna, nevethetne vele szabadon. És még így is, csupán egy napra elválasztva tőle szörnyen érezte magát. Magányos volt, és boldogtalan azon a napon. Így hatalmas meglepetés volt, mikor másnap Hans az édesanyja tradicionális süteményével várta őt, és meginvitálta egy kis havas sétára, jó messzire mindentől, amit Fritz utált. Hátrahagyták a parókáikat, az uniformisukat; hétköznapi ruhában, hétköznapi emberekként akarták élvezni az életet egy kicsit.
Hógolyóztak, bújócskáztak a fák között, és legalább amennyire elismerték gyermekes viselkedésüket, annyira élvezték minden pillanatát. Délután újra esni kezdett a hó, ők pedig már fáztak, hajukból csavarni lehetett volna a vizet, tehát a hazamenés mellett döntöttek. Ám még egyszer, búcsúzóul a szép naptól, visszafordultak, végignéztek a tájon, aztán egymáson, nevettek, nevettek, Katte nekidöntötte Fritzet egy fának, megcsókolta, és tovább nevettek.
- Ígérem, hogy a következő születésnapján ott leszek, és elsőként köszöntöm fel, mein Schatz[5].
- Ah, Katte, az Ön kezei olyan lágyak. Igazi bűn kardfogásra kárhoztatni őket, kérem, könyörgöm Önnek, sose hagyjon el háborúk miatt, maradjon midig mellettem! Az Ön édes kezei nézze, milyen tökéletesen illenek az enyéimbe! Ön az enyém, legyen az enyém, Katte, bitte…
Friedrich lázas önkívületben forgolódott az ágyon, izzó homlokkal és kipirult orcákkal többször mellkasához húzva, szívére szorítva Hans tenyerét. Az idősebb el sem tudta képzelni, hogy a fiú egészséges maradt a kirándulásuk után, viszont a huzatos palotából már betegen tért vissza egy másik, kötelező hazalátogatás után.
- Itt maradok, Friedrich, nyugodjon meg. Nincs háború, csakis Ön meg én, és a szeretet közöttünk, itt ebben a kis szobában.
- Együtt, ugye Katte? Velem van – ült fel félig, szinte szórakozottan mosolyogva a fiatal -, csakis velem. Miért nem… Miért nem fejezi hát ki, mennyire szeret? Mutassa meg nekem, kérem.
- Friedrich, kérem. Ön beteg, legjobb lenne most pihennie egy kicsit. Hozzak esetleg egy kevés forró teát? – Katte felállt a székről, és aggódva nézett vissza szeretett barátjára. Annyira, annyira remélte fél évvel azelőtt, hogy kapcsolatuk egyszer csak túllépi a barátság határait, és most, hogy megvalósulni látszott még teljesebben, mint a fiatal visszatértekor, szinte el sem merte hinni.
Hátha csak a láz? Vagy talán őszintén? Lehetek oly szerencsés? – Ezek a mondatok keringtek az elméjében, ahogy egy erőtlen, mégis határozott fogás a kézelőjén megállásra késztette.
- Mutassa meg, mutassa meg kérem, Katte, hogy mennyire szeret. Ne csak beszéljen róla – köhögött fel a beteg, és közelebb vonta a másik ifjút. Hans engedve kissé leült az ágy szélére, kezébe fogta az egyik sápadt kezet, és ajkához emelte.
- Nézze, Friedrich… Fritz. Szeretem Önt szívem minden rezdülésével, és ezt kész vagyok Önnek bebizonyítani a legteljesebb és legszebb módon, amint ismét egészségének teljes birtokában lesz. Addig én kérem Önt, hogy várjon. Várja ki türelemmel, hogy elérkezzen a nap, mikor a karomban tartom, mikor az ajkait csókolom ismét keze helyett.
Amikor először csókot váltottak, Fritz sírt, és Katte nem akarta ezt megismételni az első együtt töltött éjszakájukon is, így igyekezett gyengédebb lenni, mint bármikor addigi életében. Attól a pillanattól, ahogy a fiú leült az ölébe és kioldotta a kendőjét a nyakából, hogy ajkaival vehesse át a helyét, Hans még inkább biztos lett döntése helyességében. Friedrich nem csupán elcsábította őt akaratán kívül, de minden alkalommal, ahogy hozzáért, csodát művelt, és ő újra ugyanazzal az áhítattal nézett rá, mint akkor, először, a csillagok alatt, mikor megismerte ezt a Földre született égi lényt.
Katte kezei alatt Fritz megvadult és megnyugodott egyszerre, kezei minduntalan az idősebb nyakára siklottak, ajka az övét kereste, szíve hevesebben vert, mint bármikor és a szemei, gyönyörű szemei úgy csillogtak, úgy néztek, olyan szeretettel, amiért Hans képes lett volna kérdés nélkül az életét adni.
Amikor először belehatolt a fiatalba, és nyugtatólag a fülébe súgott, ha esetleg fájna neki, a saját nevét kapta viszonzásul, olyan hangon, úgy nyögve, ami azt az egyszerű nevét a világ legszebb szavává tette. Főleg, hogy Fritz végre nem Katténak szólította, hanem Hansnak, ami nem volt hivatalos, sem udvarias, csakis szívből jövő és gyönyör-szülte tiszta hívás.
- Oh, mein Gott… Hans… Ön csodás, csodás – lehelte Friedrich, és szinte öntudatlanul emelt a csípőjén, Hans pedig ráfogott jobbjával arra a szoborszerű derékra, és közelebb húzta. A tenyere izzott a fiatal bőrén, homloka verejtékezett, és ahogy újra és újra visszalökte magát szerelmébe, egyetlen hálás gondolata maradt csak. „Egyek vagyunk.” A csókok sosem voltak még annyira szabálytalanok, nedvesek és kívánatosak, mint akkor és ott, a hófehér lepedőn, ahogy végre, végre együtt voltak, csak ők és a szerelmük.
- Hans, én egyszerűen nem bírom ezt tovább. Elegem van. Véget akarok vetni ennek az egésznek.
Friedrich az ablakkal szemben állt, nézte a kertet, és szorította kedvese kezeit, melyek a hasa előtt kulcsolódtak össze. Katte bólintott. Tudta, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat, mikor Fritz türelme végleg elfogy, mikor az apjához való hűség eltűnik, és egy lecsupaszított kényszermúlton ott marad lógva a koronahercegség csontváza, és emellett, önálló individuumként Friedrich von Hohenzollern, egy kamasz fiú, aki sosem volt még szabad.
- Mit tervezel, mein Liebling?
- Elmegyek innen. Megszököm – fordult meg az ifjú, és megmarkolta a másik karján a kabátot -, és szeretném, ha velem tartanál. Édesanyám révén jó kapcsolataim vannak a Brit Udvarral. Befogadnak, azt mondták. Téged is! És ott, ott végre együtt lehetünk, Hans. Hát nem lenne csodálatos?
- Friedrich, én semmit sem vágyok jobban, mint a boldogságodat, de mi lesz az országunkkal? Az országgal, ami a te irányító kezeidet elveszítené ezzel a szökéssel?
- Wilhelmből jó uralkodó válhat, ha apánk felkészíti őt. Nem marad király nélkül Poroszország, nem. Viszont kérlek, felelj. Jönnél-e velem, segítenél-e nekem, és élnél-e velem?
- Féltelek, mein Prinz. De minden kérdésedre igen a válaszom; veled tartok, segítek, és nem hagylak el, míg engeded, hogy melletted legyek.
- Akkor örökké velem leszel, mein teurer Hans, örökké.
És most, kedves olvasóim, hazudjunk egyet magunknak. Hazudjuk azt, hogy Katte életben maradt, és csupán az öregség vitte el, szerető Friedriche és három kutyájuk mellől. Hazudjuk azt, hogy a Küstrin vérszagú falai közt nem fejezték le a koronaherceg szerelmét, hogy Fritz megszökött szeretett Kattéja oldalán, és boldogan éltek Angliában. Vagy menjünk vissza a probléma forrásához, és hazudjunk arról, ahogy I. Frigyes nevelte a fiát. Hazudjuk azt, hogy szerette, hogy elfogadta a művészetét és világszemléletét. Hogy ő végig segítette, kedvesen és bátorítón a kis Fritzet, egészen a trónig. Hogy nem vette el tőle életének legfontosabb társát. Hazudjuk, hogy Friedrichnek jó élete volt, és egy Hans, akihez félre tudott vonulni, és akinek ölelésében elfedte a világot.
Hans utált keringőzni, mégis táncolt. Karján egy csontvázat vezetett, csontművet selyembe öltözve, feketébe burkolva és a fekete hol eltűnt hol megjelent, mert nem volt se nappal se éjjel, néha világos volt néha sötét, de a férfi szemei világítottak, mint egy macskának és a csontok is fehéren ragyogtak. A koponya szemüregeiből ömlött a vér, sírt, sírt, sírt, és átlépték a gödröt, egy sírgödröt, az is sírt, fekete földet hányt magából, és Fritzet visszatartották a rácsok, nem mehetett, de akart, és ők összenéztek, Friedrich és Hans összenéztek, és Katte inteni akart, de a csontkéz nem engedte, csak vezette tovább a bakó felé, és ott eleresztette, térdre lökte és kacagott, kacagott, varjú károgott. Katte lehajtotta a fejét a tönkre, szemével még egyszer Fritzbe kapaszkodott, kiáltott valamit, de az arca nyugodt volt, bátor, gyönyörű, vakmerő, gyönyörű de még mennyire, de aztán a kard lendült, hol volt addig az a akard, miért nem látta, és Katte feje elgurult, Katte halott, jaj, Hans meghalt, meghalt, meghalt, Jézusom, segíts, hadd menjek vele, hadd jöjjön vissza, hadd legyen vége, könyörgöm, kérlek
Friedrich szemei szinte embertelenül tágra nyíltak, ahogy felébredt, tüdeje fájt, hangosan zihált, és nem mert megmozdulni. Az álom annyira valós volt, a hideg vasrácsok emléke, a nyirkos padló, a vérszag, a félelem és fájdalom emléke…
Aztán kecses ujjak siklottak át mellkasán, és az oldalára bársony ajkak nyomtak csókot. Hans morgott valami „mi baj” féle szóhalmazt félálomban, ő pedig megeresztett egy halvány mosolyt, belecsókolt a barna fürtökbe, és kedvese ölelésében ismét elaludt. Így mindig hamar jött az álom; szeretője bőre meleg volt, illata kellemes, ölelése mennyei. Katte mindig maga volt a béke.
Az ágyban, az idős Fritz mellett nem feküdt senki, sőt, ő sem feküdt; kedvenc karosszékében érte utol az álom. Egy álom arról a hazugságról, amit mi most elhiszünk éppen.
Másnap, Friedrichet, Poroszország legnagyobb királyát, a karosszékében találták meg, békésen lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcán. Mintha örök álomba merült volna, ahol a szíve a legnagyobb úr, és ahol otthon lehet. Ahol igazán várja valaki, valaki, aki azt kiáltja: Komm hier, bitte mein Liebling[8].
1 - A halál kedvese
2 - Igen, tényleg valami gyönyörűt láttam.
3 - Tényleg?
4 - Természetesen.
5 - drágám
6 - kedves Kattém
7 - von Katte hadnagy
8 - Gyere ide, kedvesem.
Ki vette észre így a végére, hogy valami istentelenül nyálas és csöpögős? De kellett írnom róluk valamit. És csak egy hónapja van kész. De ez az átkos bűntudat a történelmi nagyokkal való játék miatt... Tehát zárójeles kérdés: Ti mit gondoltok az ilyen típusú, történelmi személyeket felhasználó írásokról?
*~*~*~*~*
1729. február- Ah, Katte, az Ön kezei olyan lágyak. Igazi bűn kardfogásra kárhoztatni őket, kérem, könyörgöm Önnek, sose hagyjon el háborúk miatt, maradjon midig mellettem! Az Ön édes kezei nézze, milyen tökéletesen illenek az enyéimbe! Ön az enyém, legyen az enyém, Katte, bitte…
Friedrich lázas önkívületben forgolódott az ágyon, izzó homlokkal és kipirult orcákkal többször mellkasához húzva, szívére szorítva Hans tenyerét. Az idősebb el sem tudta képzelni, hogy a fiú egészséges maradt a kirándulásuk után, viszont a huzatos palotából már betegen tért vissza egy másik, kötelező hazalátogatás után.
- Itt maradok, Friedrich, nyugodjon meg. Nincs háború, csakis Ön meg én, és a szeretet közöttünk, itt ebben a kis szobában.
- Együtt, ugye Katte? Velem van – ült fel félig, szinte szórakozottan mosolyogva a fiatal -, csakis velem. Miért nem… Miért nem fejezi hát ki, mennyire szeret? Mutassa meg nekem, kérem.
- Friedrich, kérem. Ön beteg, legjobb lenne most pihennie egy kicsit. Hozzak esetleg egy kevés forró teát? – Katte felállt a székről, és aggódva nézett vissza szeretett barátjára. Annyira, annyira remélte fél évvel azelőtt, hogy kapcsolatuk egyszer csak túllépi a barátság határait, és most, hogy megvalósulni látszott még teljesebben, mint a fiatal visszatértekor, szinte el sem merte hinni.
Hátha csak a láz? Vagy talán őszintén? Lehetek oly szerencsés? – Ezek a mondatok keringtek az elméjében, ahogy egy erőtlen, mégis határozott fogás a kézelőjén megállásra késztette.
- Mutassa meg, mutassa meg kérem, Katte, hogy mennyire szeret. Ne csak beszéljen róla – köhögött fel a beteg, és közelebb vonta a másik ifjút. Hans engedve kissé leült az ágy szélére, kezébe fogta az egyik sápadt kezet, és ajkához emelte.
- Nézze, Friedrich… Fritz. Szeretem Önt szívem minden rezdülésével, és ezt kész vagyok Önnek bebizonyítani a legteljesebb és legszebb módon, amint ismét egészségének teljes birtokában lesz. Addig én kérem Önt, hogy várjon. Várja ki türelemmel, hogy elérkezzen a nap, mikor a karomban tartom, mikor az ajkait csókolom ismét keze helyett.
*~*~*~*~*
1729. február 28.
- Isten éltesse, Mein lieber Katte[6]. Kérem, még rengeteg évet töltsön el mellettem, legalább ilyen jó egészségben és boldogságban - ölelte meg a belépő férfit Friedrich, aztán halványan pirulva szájon csókolta, és lesegítette a kabátját.
- Ó, hát emlékszik rá, mein Liebling? Ez igazán megtisztelő - szorított rá a finom kezekre Hans, aztán átölelte a kisebbet, és úgy tartotta talán percekig is, abban a kellemes szorításban.
- El sem tudnám felejteni, hiszen ez egy olyan nap, amiért hálát kell adjak az égnek, és az Ön édesanyjának, mivel lehetővé tették, hogy most itt álljon mellettem, kedves. Kérem, kövessen, a vacsora, ígéretemhez híven már várja.
Bevezette az idősebbet az étkező és nappali sajátos keverékének nevezhető szobába, ahol már lefedve sorakozott két tányér, és egy nagyobbnak tűnő tálca a fekete asztalon. Az illat, ami megtöltötte a helyiséget kellemes volt, és finom ételt ígért - holott a hadnagy még sosem érezte.
- Mit készíttetett, mein Friedrich? Minek van ilyen egzotikus illata?
- Remélem, nem okozok csalódást Önnek, de ezt nem készíttettem, hanem jómagam főztem. Ez is olyan dolog - kacsintott rá huncut mosollyal -, ami lehetőleg maradjon közöttünk. El sem tudom képzelni, mit kapnék, ha kiderülne, hogy egy szörnyűséges fakanál közelébe mertem helyezni fenséges kezemet. Várjon, várjon, mégis! Valószínűleg királyi rúgással illetnék királyi fenekem!
Katte nevetett, Friedrich mosolygott, és leültette a még mindig könnyeit törlő barátját az asztalfőre. Mikor az tiltakozni akart a hely ellen, a koronaherceg határozottan lenyomta a vállait, és közölte vele, hogy őt illeti az a hely.
- Katte, kérem, ez a hely az Öné, mert Ön a legfontosabb személy számomra. Kérem, fogadja el ezt.
Hans bólintott, és miután kedves is leült vele átellenben, mindketten levették a fedőt a tányérról, és a látvány, ami a hadnagyot fogadta, igazán meglepő volt. A hús pirosra sütve, valami sárgás krémben, amiről halvány fogalma sem volt, mi lehet. Kérdően nézett rá Fritzre, mire az felnevetett.
- Kedvesem, ha azt kérdezi tekintetével, hogy tényleg én csináltam-e, akkor a válasz részbe igen. Drága szomszédom kislánya segített a húsnál, viszont a köret teljesen az én munkám. Krumplipürének hívják amúgy, és nem tudom megérteni, hogy miért nem népszerűbb. Krumpliból, tejből és vajból, meg némi vízből áll, és kérem, kóstolja meg, mert az íze fenséges. Úgy is volt. A tányérokat üresen tették félre, aztán az asztal közepére került a tálca. A teteje alatt pedig, különféle alakú és színű pralinék sorakoztak, Katte legnagyobb döbbenetére.
- Aber mein Fritz, honnan szerzett ilyen különlegességeket?
- Néha van pár apró előnye annak, ha az ember herceg - döntötte félre fejét a fiú, és az a kedves, szerető mosoly valahogy még mindig ott volt az arcán. Katte úgy érezte, sosem unja meg azt a látványt, ám soha nem is fog rájönni, hogy miért csak az ő jelenléte váltja ki ezt a fiatalból. Persze, azért mert szereti, ez tiszta, de miért ő? Miért őt választotta valaki, aki bárkit megkaphat? Nem mintha lett volna bármi ellenvetése kettejük ellen.
- Engedje meg, hogy megkínáljam egyel - emelte le a legfelsőt Friedrich, és Katte szájához tartotta, aki örömmel kapta be, nyelvével megérintve a kínáló ujj végét.
- Igazán finom, mein Schatz, ám bocsásson meg, ha azt mondom, ismerek valami még finomabbat.
- És mégis mi volna az?
- A csókja, mein lieber Fritz. Az ajkai - kelt fel és sétált Friedrich mellé Katte, kezet nyújtott neki, majd átölelte, mikor végre ő is állt.
- Úgy beszél, mint aki szerelmes, Katte - karolta át a nyakát Fritz, és megcsókolta.
- Az vagyok. Elszédített egy tündér, mein Prinz. Kérem, segítsen, hogy megtaláljam.
- Mit tesz vele, ha hozzávezetem, Leutnant von Katte[7]?
- Az ágyamban rejtem el a világ elől, és egyé válok vele, hogy soha többé el ne választhassanak - simított végig az ifjú orcáján Hans, aztán ölbe kapta a fiatalt, aki lábaival szinte azonnal átfonta a derekát.
- Pedig még nem is mondtam, hogy megtalálta - kuncogott egyet a herceg, és hagyta, hogy kedvese bevigye a hálóba.
Amikor először csókot váltottak, Fritz sírt, és Katte nem akarta ezt megismételni az első együtt töltött éjszakájukon is, így igyekezett gyengédebb lenni, mint bármikor addigi életében. Attól a pillanattól, ahogy a fiú leült az ölébe és kioldotta a kendőjét a nyakából, hogy ajkaival vehesse át a helyét, Hans még inkább biztos lett döntése helyességében. Friedrich nem csupán elcsábította őt akaratán kívül, de minden alkalommal, ahogy hozzáért, csodát művelt, és ő újra ugyanazzal az áhítattal nézett rá, mint akkor, először, a csillagok alatt, mikor megismerte ezt a Földre született égi lényt.
Katte kezei alatt Fritz megvadult és megnyugodott egyszerre, kezei minduntalan az idősebb nyakára siklottak, ajka az övét kereste, szíve hevesebben vert, mint bármikor és a szemei, gyönyörű szemei úgy csillogtak, úgy néztek, olyan szeretettel, amiért Hans képes lett volna kérdés nélkül az életét adni.
Amikor először belehatolt a fiatalba, és nyugtatólag a fülébe súgott, ha esetleg fájna neki, a saját nevét kapta viszonzásul, olyan hangon, úgy nyögve, ami azt az egyszerű nevét a világ legszebb szavává tette. Főleg, hogy Fritz végre nem Katténak szólította, hanem Hansnak, ami nem volt hivatalos, sem udvarias, csakis szívből jövő és gyönyör-szülte tiszta hívás.
- Oh, mein Gott… Hans… Ön csodás, csodás – lehelte Friedrich, és szinte öntudatlanul emelt a csípőjén, Hans pedig ráfogott jobbjával arra a szoborszerű derékra, és közelebb húzta. A tenyere izzott a fiatal bőrén, homloka verejtékezett, és ahogy újra és újra visszalökte magát szerelmébe, egyetlen hálás gondolata maradt csak. „Egyek vagyunk.” A csókok sosem voltak még annyira szabálytalanok, nedvesek és kívánatosak, mint akkor és ott, a hófehér lepedőn, ahogy végre, végre együtt voltak, csak ők és a szerelmük.
*~*~*~*~*
- Hans, én egyszerűen nem bírom ezt tovább. Elegem van. Véget akarok vetni ennek az egésznek.
Friedrich az ablakkal szemben állt, nézte a kertet, és szorította kedvese kezeit, melyek a hasa előtt kulcsolódtak össze. Katte bólintott. Tudta, hogy egyszer elérkezik ez a pillanat, mikor Fritz türelme végleg elfogy, mikor az apjához való hűség eltűnik, és egy lecsupaszított kényszermúlton ott marad lógva a koronahercegség csontváza, és emellett, önálló individuumként Friedrich von Hohenzollern, egy kamasz fiú, aki sosem volt még szabad.
- Mit tervezel, mein Liebling?
- Elmegyek innen. Megszököm – fordult meg az ifjú, és megmarkolta a másik karján a kabátot -, és szeretném, ha velem tartanál. Édesanyám révén jó kapcsolataim vannak a Brit Udvarral. Befogadnak, azt mondták. Téged is! És ott, ott végre együtt lehetünk, Hans. Hát nem lenne csodálatos?
- Friedrich, én semmit sem vágyok jobban, mint a boldogságodat, de mi lesz az országunkkal? Az országgal, ami a te irányító kezeidet elveszítené ezzel a szökéssel?
- Wilhelmből jó uralkodó válhat, ha apánk felkészíti őt. Nem marad király nélkül Poroszország, nem. Viszont kérlek, felelj. Jönnél-e velem, segítenél-e nekem, és élnél-e velem?
- Féltelek, mein Prinz. De minden kérdésedre igen a válaszom; veled tartok, segítek, és nem hagylak el, míg engeded, hogy melletted legyek.
- Akkor örökké velem leszel, mein teurer Hans, örökké.
*~*~*~*~*
És most, kedves olvasóim, hazudjunk egyet magunknak. Hazudjuk azt, hogy Katte életben maradt, és csupán az öregség vitte el, szerető Friedriche és három kutyájuk mellől. Hazudjuk azt, hogy a Küstrin vérszagú falai közt nem fejezték le a koronaherceg szerelmét, hogy Fritz megszökött szeretett Kattéja oldalán, és boldogan éltek Angliában. Vagy menjünk vissza a probléma forrásához, és hazudjunk arról, ahogy I. Frigyes nevelte a fiát. Hazudjuk azt, hogy szerette, hogy elfogadta a művészetét és világszemléletét. Hogy ő végig segítette, kedvesen és bátorítón a kis Fritzet, egészen a trónig. Hogy nem vette el tőle életének legfontosabb társát. Hazudjuk, hogy Friedrichnek jó élete volt, és egy Hans, akihez félre tudott vonulni, és akinek ölelésében elfedte a világot.
Hazudjuk ezt. Mert szebb, ó, de mégis mennyivel szebb.
*~*~*~*~*
Hans utált keringőzni, mégis táncolt. Karján egy csontvázat vezetett, csontművet selyembe öltözve, feketébe burkolva és a fekete hol eltűnt hol megjelent, mert nem volt se nappal se éjjel, néha világos volt néha sötét, de a férfi szemei világítottak, mint egy macskának és a csontok is fehéren ragyogtak. A koponya szemüregeiből ömlött a vér, sírt, sírt, sírt, és átlépték a gödröt, egy sírgödröt, az is sírt, fekete földet hányt magából, és Fritzet visszatartották a rácsok, nem mehetett, de akart, és ők összenéztek, Friedrich és Hans összenéztek, és Katte inteni akart, de a csontkéz nem engedte, csak vezette tovább a bakó felé, és ott eleresztette, térdre lökte és kacagott, kacagott, varjú károgott. Katte lehajtotta a fejét a tönkre, szemével még egyszer Fritzbe kapaszkodott, kiáltott valamit, de az arca nyugodt volt, bátor, gyönyörű, vakmerő, gyönyörű de még mennyire, de aztán a kard lendült, hol volt addig az a akard, miért nem látta, és Katte feje elgurult, Katte halott, jaj, Hans meghalt, meghalt, meghalt, Jézusom, segíts, hadd menjek vele, hadd jöjjön vissza, hadd legyen vége, könyörgöm, kérlek
Friedrich szemei szinte embertelenül tágra nyíltak, ahogy felébredt, tüdeje fájt, hangosan zihált, és nem mert megmozdulni. Az álom annyira valós volt, a hideg vasrácsok emléke, a nyirkos padló, a vérszag, a félelem és fájdalom emléke…
Aztán kecses ujjak siklottak át mellkasán, és az oldalára bársony ajkak nyomtak csókot. Hans morgott valami „mi baj” féle szóhalmazt félálomban, ő pedig megeresztett egy halvány mosolyt, belecsókolt a barna fürtökbe, és kedvese ölelésében ismét elaludt. Így mindig hamar jött az álom; szeretője bőre meleg volt, illata kellemes, ölelése mennyei. Katte mindig maga volt a béke.
Az ágyban, az idős Fritz mellett nem feküdt senki, sőt, ő sem feküdt; kedvenc karosszékében érte utol az álom. Egy álom arról a hazugságról, amit mi most elhiszünk éppen.
*~*~*~*~*
Másnap, Friedrichet, Poroszország legnagyobb királyát, a karosszékében találták meg, békésen lehunyt szemekkel, halvány mosollyal az arcán. Mintha örök álomba merült volna, ahol a szíve a legnagyobb úr, és ahol otthon lehet. Ahol igazán várja valaki, valaki, aki azt kiáltja: Komm hier, bitte mein Liebling[8].
1 - A halál kedvese
2 - Igen, tényleg valami gyönyörűt láttam.
3 - Tényleg?
4 - Természetesen.
5 - drágám
6 - kedves Kattém
7 - von Katte hadnagy
8 - Gyere ide, kedvesem.
Ki vette észre így a végére, hogy valami istentelenül nyálas és csöpögős? De kellett írnom róluk valamit. És csak egy hónapja van kész. De ez az átkos bűntudat a történelmi nagyokkal való játék miatt... Tehát zárójeles kérdés: Ti mit gondoltok az ilyen típusú, történelmi személyeket felhasználó írásokról?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése