Perfect Creature - Innocent

Kép innen

Fandom: Welcome to Night Wale
Páros: Dievin (Diego x Kevin)
Műfaj: fluff-szerű-akármicsoda
Hossz: Egybögreteányi. Szösz.
Megjegyzés: A Perfect Creature - Victim kiegészítése/folytatása. Gyakorlatilag már mumifikálódásnak indult a gépen, csak be kellett volna fejezni. Ez a pillanat ma érkezett el. És mivel mostanság egy anyalajhár is leelőz az ágytól az iskoláig szakaszon... Gondoltam nem lesz baj, ha hozok valamit. Valami ismertebbet, mint a múltkori FritzxKatte. Szóval tessék, íme.

Perfect Creature - Innocent

Diego szálfaegyenes alakját baljóslatúan világította meg a vörös lámpafény, árnyéka végigterült a padlón, a hullákon, a falon. Ismét befűzte a cérnát a tűbe, és felvarrta az utolsó darabkát a bal kézre, lezárta a csontot, inat, izmot, a húst és bőrt, végül végigtekintett kész művén, és megsimította annak kezét. 

Ugyanúgy elfogta az izgalom, mint az első kísérleténél, szívverése szinte duplájára nőtt, légzése felgyorsult, ahogy újabb teremtményét az éltető, életadó tartályba helyezte.

Ismét türelem.

Ismét tökéletes lesz.

S ezúttal nem kapja meg azt a pici önállóságot sem, hogy szeme színét saját génállománya határozza meg. Sötét, éjfekete szemek, amikben nem lesz helye szánalomnak, nem lesz helye az alkotótól való félelemnek. Nincs ellenszegülés. Nincs többé. Nincsenek meglepetések, nincsenek véletlenek. Ez most olyan lesz, amilyennek Diego akarta. 

Engedelmes.

Gátlástalan.

Lelketlen.

Élettelen, de létező.

Szerető.

Kevin. Kevin, mert ő már egy remek születés eredménye lesz, nem úgy, mint az. Az nem volt jó teremtmény. Nem tisztelte eléggé az alkotóját, de ilyesmi többször nem fordulhat elő. 

A mostani lényt nem engedi el soha - döntötte el Diego, majd ismét feljegyzett pár adatot a noteszébe. Egyre türelmetlenebb lett az idő múlásával, szíve mélyén talán még aggódott is Kevinért. Annyira hasonlított Cecilre - az ő alkata, arca, haja és bársonyos bőre mind része volt az új teremtménynek is. Szinte teljesen magába bolondította alkotóját, aki - valljuk be őszintén - nem is tiltakozott ezen érzés ellen, már-már görcsösen vágyott ismét az általa úgy kedvelt testre, s lélekre. Mindkettő fontos volt számára, habár a lélek iránt tanúsított érdeklődése egészen újkeletű volt; nem sokkal Cecil - átvitt és szó szerinti értelemben vett - dobása után gondolkozni kezdett, hogy a férfi miért gondolhatta meg magát. Nem találta a választ, akárhányszor is pörgette végig fejében az emberi agy neuronhálózatáról tudható dolgokat, végül egyszerűen napolta a kérdést.

Akármennyire várta az új élet kezdetét, nem volt képes ott állni a tartály mellett. Egyszerűen félt. Mi több, rettegett attól, hogy az új lény is önálló lesz, így ő megbukik, mint teremtő - újra. 

Ismét odafordult az üvegcső felé, és csupán nagymértékű önkontrolljának köszönhetően nem ugrott hátra. Három éjfekete szem nézett rá a szabálytalanul bodorgó szőke tincsek alól, s egy olyan mosolyt kapott, ami megdobogtatta a szívét. Nem is mosoly volt Kevin arcán, hanem vicsor, egy állati, de őszinte kifejezés - talán a méltatlan helyzetért, hogy újonnan működésbe lépett lábai nem tartották meg. 

Annyira ismerős volt Diegonak az a mozdulat, amivel felnyalábolta az összeesett fiatalembert a nedves aljzatról, hogy önkéntelenül is végigfutott hátán a hideg. Mindezek ellenére elmosolyodott, és megsimogatta fél kézzel a nedves arcot, eltűrve a csatakos hajat, érintve a nedves, sima bőrt. Karjaiban tartva őt csak arra tudott gondolni, hogy mit veszíthet, és nem akarta ezt a sorsot ismételten beteljesíteni. Cecilnél várt, sokáig és türelmesen, de most úgy döntött, ha kell, olyan erőszakosan láncolja magához a férfit – mit férfit, újszülöttet -, mint még soha semmit és senkit. Ha kell, hát üti-veri, kovácsolja, tüzes vassal fűzi össze a szívüket... Élete legfinomabb csókját adta és kapta akkor.

Kevinnek odáig minden tiszta volt, hogy ő van. Az is, hogy egy teremtő szintén van. S a teremtő, az Isten mosolyog.

Higgy a mosolygó Istenben.

***

Kevin szinte lázasan sóhajtott, ahogy ura nyelve meztelen bőrét érintett, és összes ragaszkodásával viszonozta ezt gyengéd simogatások formájában. Örült neki, hogy teremtőjét ilyen boldognak látja, s annak még inkább, hogy pont a vele való foglalkozás érte el azt. 

- Szeretkezni akarok veled - mondta Diego mikor pár vad csók után lelökte az ágyra a szőke férfit. Ő pedig vágyakozva fogadta az egyetlen bármit is számító lény közeledését, holott a szót még nem ismerte. Most pedig már úgy tekintett rá, mint az egyik legszebbre. Szeretkezni. Szeretni.

- Oh... Diego... Ez valami csodás! - Nyögött fel jóleső borzongással fogadva az őt kitöltő érzést, majd lábaival még közelebb húzta a felette lévőt. Imádta ezt a helyzetet; testük ütemes remegését, elfúló nyögéseiket, vérízű csókjaikat, és azt, hogy egyesültek.

Mindketten érezték, hogy egyre közelebb a vége, és ezen a ponton Diego csak annyit suttogott, édesen és vágyakozva, hogy „Cecil”. Kevin csak akkor kezdte magát furcsán érezni, mikor kicsit elcsitult teste s elméje, és rájött, hogy ez nem az ő neve. Vagy... A teremtő eredetileg így akarta nevezni? Ez lenne az igazi neve? Akkor most Cecil, vagy Kevin? Belezavarodott teljesen.

Az a fogalom, hogy megcsalni, még nem létezett számára. Nem érthette, és ezt Diego is jól tudta – bár szokásától eltérően lelkiismeret-furdalása volt a történtek miatt. Nagyon nem akarta megbántani vagy megalázni az új jövevényt, hiszen ez alatt a közel három és fél hónap alatt teljesen a részévé lett; nem tudta, nem akarta elképzelni nélküle az életét. Főleg akkor tört rá a kétségbeesés, mikor teremtménye – egyben szeretője – feltette a gyomronvágó kérdést.

- Diego, mi a nevem? Kevin, vagy Cecil?

Olyan ártatlanul nézett rá félredöntött fejével, kérdőn csillogó fekete szemeivel, hogy a tudósnak belesajdult a szíve.

- Kevin. Az én egyetlen Kevinem. Mindörökké az leszel, mert te szép és tökéletes vagy, mert te az én szép és tökéletes kedvesem vagy...

- Akkor múltkor miért hívtál Cecilnek?

- Nem is tudom, édesem... Egyszer elárulom – már ha addigra rájövök -, de előtte ismerd meg jobban a világot... Kérlek.

- Ha te kéred, akkor elfogadom – mosolygott rá a szőkeség képtelenül hegyes fogait elővillantva, és boldogan simult a karjaiba. Ott és akkor Diego azt hitte, hogy a gerince fogja magát, összeroppan, és duplacsomót köt saját magára a teher alatt. Hogy lehetett ilyen érzéketlen tuskó, de most komolyan? Ez a fiú annyira szereti... És ő is szereti Kevint, akkor meg mi a franc baja volt?

- Kérlek, Diego, ne szomorkodj! Majd egyszer elmondod, én pedig addig elfelejtem, jó? Csak ne legyél szomorú! Azt sosem szeretem, ha szomorú vagy... - biggyesztette le a száját Kevin.

- Szeretsz engem még ugye? Ugye nem hagysz el soha? Leszel mindig a Kevinem? - buktak ki a fekete hajú férfiból az egyáltalán nem rá jellemző kérdések, még mielőtt észrevehette volna magát.

- Mindig szeretni foglak, és örökre itt maradok neked – hajtotta teremtője nyakába az arcát Kevin, és boldogan szippantotta be annak illatát. Ammóniával vegyes kén... A biztonság illata.

Végül Diego arcán is egy gyengéd mosoly jelent meg – közvetlen miután elkönyvelte magában, hogy teljesen megváltozik Kevin közelében. Ő meg a gyengéd mosoly...!

Higgy a mosolygó istenben.

Kevin ezután hitt, minden pillanatban, minden zaklatóan morbid körülmény között. Áldotta őt előbb a maga kezdetleges módján, majd ahogy egye több szót, érzést, tárgyat, a világ létező és nem valós elemeit ismerte meg, úgy lettek ezek az imák elébb szerelmes szavakká, majd szinte lázas rajongással szavalt ódákká. Imádta Diego minden apró részét, azt hogy magas, azt hogy fekete hajába telet szőtt az idő, hogy sárga nyakkendője szigorú csomóval fojtogatta minden nap a nyakát - azt a bársonyos bőrű nyakát -, és a szurokfekete szemeket. Egyszerűen magába szívták sötét íriszei; ezt az érzést is szerette.

A világ olyan jó volt.

Tökéletes.

Diego-s.

Teljes.

***

Diego kezei alatt tökéletesen siklott a penge, gondosan emelt ki egy újabb darabot legújabb alanya mellkasából, s Kevin elmerült a száján kiszökő vérpatak látványában. Habzott és bugyogott, a szaga pedig az egész labort betöltötte; nehéz volt és meleg, mint egy halálos paplan. A teremtmény szemei csillogtak, ébenük maga volt a tökéletes ónix, fogainak fehérje pedig a gleccserek hűsével tette ijesztőbbé mosolyát. Élvezte, ha a másik férfi közelében lehetett, főleg mikor Diego dolgozott. Olyan kifinomult, precíz és veszélyes volt minden vágás és öltés közben, hogy Kevin valóságos megtiszteltetésnek kezdte érezni, hogy azok a profi kezek alkották őt is egyszer, s azok a kezek tartották a tarkóját, mikor először megcsókolták egymást. Büszke volt teremtett voltára, s ennek jegyében nem értette, hogy a többi alany miért sír, átkozódik, vagy próbál menekülni? Igazi csodának kéne érezniük, hogy Diego rájuk tekint, és bemocskolja értük a kezét, beletúr a beleik közé, amiket művi gonddal fordít ki helyükről, felmetszi az agyukat, és új neuronpályákba ülteti az új eszméket, gondolatokat... S ezek hálátlan módon zokognak és elvéreznek idő előtt!

Micsoda világ.

Micsoda emberek.

Micsoda időpocsékolás.

Pedig vele is foglalkozhatna.

Diego.

Diego.

Diego rámosolygott.

Kevin szíve megugrott, és üdvözölte alkotója örömét.

Higgy a mosolygó istenben.