2015. január 14., szerda

камни




Fandom: Hetalia
Páros: RusLiet
Hossz: hmm.
Műfaj: elején angst, végefelé nem
Megjegyzés: Litván/orosz nyelven beszélők segítségét sokra értékelném. - Hirdetésünk hallották - Kísérleti stíluspróba fic, ihletője a Blend c. film, meg a jó(rossz) két hónapos kihagyásom új írások terén. A filmről annyit, hogy nézzétek meg, és ne nézzétek meg. A döntés és a zsebkendő a ti kezetekben van. Viccet félretéve; megéri belelesni. Meg zokogni.








камни[1]



Csattogó kerekek. Szörnyűek, zajosak és ismeretlenbe visznek, futnak, rohannak és kattognak, kattognak kattognak katt katt tt tt tt tatamm katt tatamm tt tt

A szemhéja együtt remeg a kerekekkel – tatamm tt tt katt – de a könnyeit nem sikerül kikényszeríteni magából. Nem megy, nem nem katt tt tt bodomm dob dob – és nem hall, nem akar, nem fog nem, nem nemnem. A feje is erre a ritmusra dobol a dohos deszkán. Fájt a feje – órákkal ezelőtt elmúlt. Vagy elfeledte. A feje lehajtva, kívülről olyan, mintha aludna. Körülötte mindenki ilyen. Csak a legbátrabb – legostobább – nézeget fel néha. Aztán ő is abbahagyja. A zaj elviselhetetlen.


katt tt tt tt tatamm katt tatamm tt tt bodomm bodomm dobb katt tt dobb tt dobb dobb


A többiek remélnek. Talán. Nem tudja. Nem beszélhetnek. Nem mernének. De ő nem remél. Ezt biztosan tudja. Nem, nem, nem. Tudja mi lesz. Sejti. Mesélték neki. Nem volt rég; csak pár napja. Most utolérhetetlen múltnak tetszik. Elvisznek. Ezt mondták. És elvitték.


katt tt tt tt tatamm katt tatamm tt tt bodomm bodomm dobb katt tt dobb tt dobb dobb


Megint a vonatról álmodott. Nem ül fel. Nem sikít. Csak fekszik mozdulatlanul, szemek üresek, szív remeg. Még ver. Dobol. Dobb bb bb bb dobb bb bb bb. És ő fekszik. Aztán mikor azt mondják, felkel. Dolgozik. Nem beszél. Nem beszélhet. Egyet tud. "Tut mir weh." Ezt annyiszor hallotta már. Nem felejt. Sosem. De az övé még dobol. Másoké már nem. A kövek gördülnek. Szilánkos hangok. Kopp kopp kipp kop koppp – lepereg a legfelső kő. Követ hord. Egyedül van. Két halom kő között. Az egyikből hordja a másikba. Aztán vissza. Vége nincsen. Kopp bodomm bodomm kipp dobb kopp pp dobb kop dob dob.


Hetek múlva megszokja már. Aztán újabb hetek. Két új halom kerül az udvarra. Elzárt. Hangtalan udvarra. Néma. Akár ő. Dísztelen. Akár ő. Eszébe jut a haja. Volt; barna. Hosszú. A haj is. Az idő is. Elfutott az idő. Ő is azt tenné.


Pakolja a köveket. Másnap már más is. Nincs haja. A szemöldöke viszont szőke. Magas. Munkára alkalmas. Már csak meg kell törni. Törik. Követ hord. Most már mindkettő. Az új erős. Nem siet. Nem ostoba. Erős és okos. Nem beszélhetnek tisztek előtt. Beszélnek hát a hátuk mögött. Nem értik egymást, de nem kell. Beszélnek. Egymással. Ez a lényeg. Még kiérti a Dachau szót is. Megérti. Mást nem.


bodomm bodomm dobb dobb dob dob


Nem tudja a nevét. A ruhája katonai, de nem német. Sárga SU jelzés. Orosz. Szovjet katona. A szeme lilás. Mindig lesüti. De mikor beszélnek, csillog. Ő sem ért litvánul.


Egyszer csak kimutat; túl a kerítésen.

- Cвобода[2].

A válasz hamar jön. Idegen nyelv. Idegen ember. Azonos gondolat. Azonos szív.

- Laisvė[3].

És lassan összemosolyognak. Aztán újra kövek. Kőtenger és éhezés és munka, de kopp bodomm bodomm kipp dobb kopp pp dobb kop dob dob - élnek. Kettő dobog. A többi messze van. A többi nem számít. Ők pakolják a köveket. Ők építenek és rombolnak. Élnek. Várnak.

Az orosz megszólal. A jelre bök a ruháján.

- Иван. русский[4].

Bólint, és leteszi a követ. Aztán ő is megszólal. Lemutat a rózsaszín háromszögre.

- Toris. Homoseksuali[5].

Megértik egymást. Ivan keze megrándul. Toris visszafordul. Követ hoz. Aztán Ivan is. Mindig köveket cipelnek. A kövek kopognak. Nehezek. Élesek. Kettő dobog.



Hónapok alatt sem fogynak el. Mindig vannak kövek. Nem fogynak, de ők igen. Vékonyak. Ivan is, pedig ő később jött. Fájnak. Nem ez, vagy az; ők maguk. Felednek. Feledik a kintet. Annál jobban vágyják azt.


Ivan nyelvén nehéz Toris neve. Furcsa. Szereti a nevét. Van neve. Sajátja. Neve. És Ivan kimondja minden nap. Ő is azt, hogy Ivan. Mindennapi ajándék. Egy csepp személy.

- Tорис. Cпасибо[6].

- Ivan. Ačiū[7].


bodomm bodomm dobb dobb dob dob


Két év. Ivan új ruhát kapott. Elnyűtt. Hideg. Egyforma. Börtöncsíkos. Ivan haja világosabb a szőkénél. Toris haja barna. Mikor az őr nem figyel, Ivan megsimogatja. Aztán mosolyog. Lemutat a rózsaszín háromszögre.

- Tорис. прекрасный[8].

Toris megrázza a fejét. Nem érti. De Ivan mosolygott. Biztos megnyugtatta.

- Nesuprantama[9]

- красивый[10].


Ivan kimutat, távolra tőlük. A szabadság felé. Aztán megcsókolja két ujját, és Toris felé tartja őket. Toris rájön. Rámosolyog az oroszra. Viszi a követ. Mikor leteszi, ő is megcsókolja két ujját. Ivan felé nyújtja. Nem érinthetik meg egymást. Körbenéz mindkettő. Lassan. Mintegy véletlenszerűen. Senki. Csak ők. Összeér a kezük. Mosolyognak. Aztán cipelik a köveket tovább.


Beszélgetnek. Elmesélnek mindent a családjaikról. A terveikről. A vágyaikról. Emlékekről. A másik továbbra sem érti. Néha összenéznek. Lopva csupán. Pakolják a köveket. A lényeg a beszéd. Tudják, ha kijutnak, elismétlik. Minden szót. És megérintik majd egymást. Kéz a kézben mennek majd. Csókolóznak majd. Tiszták lesznek. Sosem éhesek. Sosem fáznak. Összebújnak. Meleg takarók. Közös lélegzetek. Majd. Majd. Majdmajdmajd. Együtt.





Egy évre rá vége lett, a tábor felszabadult. Ők messzire kerültek egymástól, el sem búcsúzhattak a felfordulás miatt. Toris félt; ha az oroszát megbüntetik az övéi… Ha sose látja újra… Lyukasnak mondta volna a szívét, ha nem érezte volna tonnányi kő súlyát minden átkos napon. Tovább cipelte a köveket; mintha már nem is tudná letenni őket. Rövid ideig dolgozott egy régi lengyel ismerősének, aztán már nem bírta. Hazament és elvette az öröksége egy részét. Utazott, sokat és hosszan. Nyelvet tanult, angolt és olaszt, dánt – az oroszt nem tudta, a németet nem akarta megtanulni. Mindkettőtől sírnia kellett.






Évek teltek újból, Toris pedig egyre jobban fáradt. A csuklóján megfakult némileg a tinta, de a kövek nem koptak. Ivan emlékképpé vált. Már nem volt hangja, csak szemei; lila, vidám szemek. Jövőbe tekintő, álmodó, csodálatos szemek. Végül Toris maga sem tudta, hogy miként jutott a döntésre, de megtudakolta a felszabadított láger oroszainak névsorát. Megint rettegett. Mi lesz, ha Ivan már…? Megkapta a listát, mikor mondta, hogy ismerőst keres. Oldalakon át nem volt Ivan. Aztán ott állt: Иван Брагинский. Mellette egy jel, amit nem értett. Elmagyarázták neki; a jel szerint túlélte az utazást vissza, Moszkvába. Él.

További kérdezősködés után kiderült, Ivan elköltözött a szovjet fővárosból, miután felépült.




Toris Ljugarn-ba ment, Gotland szigetének egy csendes kis városába. Gyakorlatilag örült, hogy az egész nem több pár utcánál. Sétált, a szél tengerillatot hozott, néha madártollat. A nap sütött, és körülötte nevetett a világ, nevetett minden ember szeme. „Vajon ők tudják?” – gondolta, de hogy mit is értett ez alatt, azt ő sem tudta volna elárulni. Talán a tábort. Vagy az ott átélteket. Ivan hiányát. Mindent.

A haja barna volt, hosszú, és kiengedve hagyta. Imádta, ha fújta a szél, és csak sejteni tudta, mennyire imádná, ha Ivan simítaná bele a kezét. Lassan ment. Szokásává vált a szabadulás után, hogy siessen, mert senkiben sem bízott. Azóta viszont megnyugodott, lelassult, újból elkezdte élvezni az olyan egyszerű dolgokat, mint a séta. Figyelte a táblákat, és a nyugalmas, takaros fehér házakat. A legtöbb emeletes volt, kerítések sehol, növények mindenütt. A hangulata a szabadságé volt, így Toris teljes szívével meg tudta érteni az orosz döntését. Távol mindentől, a szabadságba karolva.

Majdnem elhaladt a megfelelő tábla mellett – mentségére legyen mondva, még csak oroszul látta. Ivan Braginski. Ez volt kiírva. Hosszú ideig csak nézte az ajtót, aztán odasétált elé, és felemelte a kezét. Úgy is hagyta. Olyan hihetetlennek tűnt, annyira régen volt, és… És mi van, ha csak álmodta? Kapkodva feltűrte fehér inge ujját, és megkaparta a tintajelet. Semmi. Igaz. Minden igaz. Ivan is. És él. Bodomm bodomm dobb dobb tdob dob kopp kopp kopp.


A hang ismerős volt - gyengédebbnek hangzott, de mégis, erősebbnek –, bár furán hangzott rajta a svéd. Majdnem olyan volt, mint a dán, az oroszhoz meg még csak nem is fogható. Azt kiáltotta jön.


És jött. Kitárta az ajtót, nem hezitált. (Toris nagyon büszke volt rá ezért. Ő még most is előbb kinéz. Mellesleg közben készül kiugrani a legközelebbi ablakon.) A szemei lilák voltak, haja puha, világosabb a szőkénél. Hosszabb. Gyönyörű.

- Gražus[11].

A hangja halk volt, áhítatos és boldog, Ivan könnyei pedig forrók, ahogy átölelték egymást.


Még soha angol szó olyan nehezen nem jött a szájára, mint akkor.

- I want… want to kiss you.

Ivan elmosolyodott, és letörölte a könnyeit.

- I want you to kiss me.

- Yes.

- Yes.

Megcsókolta Ivan ajkát, megölelte, szorosan, még szorosabban, szinte elbújt a karjaiban.

- I will hold you.

- Don't let me drop.

- I will not. Hold me, too.

- I will. Love you.

- Love you, too.



És a kövek némán elgurultak.






[1] Kövek (Rus.)
[2] Szabadság (Rus.)
[3] Szabadság (Lit.)
[4] Iván. Orosz. (Rus.)
[5] Toris. Homoszexuális. (Lit.)
[6] Toris. Köszönöm. (Rus.)
[7] Iván. Köszönöm. (Lit.)
[8] Toris. Gyönyörű. (Rus.)
[9] Nem értem… (Lit.)
[10] Szép. (Rus.)
[11] Gyönyörű (Lit.)



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése