Rosso

Köszönjetek szépen a legújabb fandomnak: Assassin's Creed
Páros: Niccoló Machiavelli x La Volpe
Műfaj: *Fluff* végre valahára, tessék kiélvezni a következő elvontig.
Megjegyzések: Annyira írni akartam már valami AC-s történetet, EziLeo-t vagy AltMal-t, szóval tessék, egy kis Volpelli, frissen tálalva. A könyveket olvasva még nem shippeltem őket, most meg... Szenvedek mert róluk kevesebb fanfiction/fanart létezik, mint a... a valamiről, amiről kevés. (Bocs, hajnali háromkor íródott ez a rész.)
Emiatt a kép is saját szerkesztés, ismételten, hajnali háromkor, rajzolni béna kézzel és egérrel.Kicsiben még úgy-ahogy tűrhető.

ROSSO

Igazából La Volpénak sörénye volt. És igazából elrejtette a csuklyája alá. Mellesleg, igazából Gilbertonak hívták.

Machiavelli pedig igazából megőrült Gilbertoért és azért a sörényért.

Az egész akkor kezdődött, mikor a tolvajnak túlságosan is égett a talaj a talpa alatt, és egy szépnek nem titulálható, de elégségesen jó fejessel a folyóba vetődött a hídról. Amikor pár híddal később kimászott a part menti lépcsők egyikére, és jót röhögött a tenyerébe szegény, naiv (és minden asassini legnagyobb szerencséjére végtelenül ostoba) őrökön, félresöpörte a haját az arca elől, és… Hoppá. A haja. Valahogy kicsúszhatott belőle a szalag, miközben úszott. Az pedig szent meggyőződése volt, hogy a haja csupán az azonosítását végző őröknek jöhet jól – mert valljuk be ugyanilyen színű és hosszú haja kevesebb embernek van, mint orra és szája - egyszóval, ami általában látszott Volpéból. 

Begyömöszölte a nedves tincseket a fülei mögé, és ismét megfordult a fejében, hogy szívesen kicserélné említett testrészeit egy valódi rókáéra. Onnantól minden egyes háztetőre landoláskor ez az eléggé abszurd csere jutott eszébe, mikor ismét és ismét, és fájdalom, ismét el kellett tűrje a lázadó rőtbarna kazlat a szemei elől. 

Néha azt kívánta, bár lenne szimplán barna haja, mint Ezionak, szőke, mint Leonardonak, vagy fekete, mint Machiavellinek. Machiavelli. Az az új tag, a mérhetetlen elmélkedéssel és filozofálással, no meg három emberre elég rejtéllyel. Ám végül is egy szava sem lehetett – mindenkinek volt rejtegetnivalója hármuk közül, és mindegyik nagyobb léptékű volt, mint a hajuk színe. Ezionak és Machiavellinek ott volt az orgyilkos-lét, Leonardo személye körül pedig ott röpködött jó pár szóbeszéd szodómiáról és ágyba vitt modellről (ezek nem igazak – vigyorgott egyet a Róka tájékozottan – Eziot viszi csak ágyba már egy jó ideje). Jó, jó, maga Volpe is az orgyilkosok közé tartozott, de tisztában volt vele, hogy ha egyszer elkapnák, valószínűleg az ujjára égetett embléma lenne a legkisebb problémája. Mert ugye, itt jött szóba az, hogy tolvaj, és ő is eléggé érintett a férfiúi test kívánásában. 

Ám a törvénnyel szemben az egyetlen bűne – az ő értékrendje szerint – a vöröses haja volt, ami egy olasznál elég ritka, mellesleg tökéletesen kiszúrható külsőség, és ami fiatalabb tolvajként állandó nehézséget okozott neki. A dolog addig-addig idegesítette, mígnem megnövesztette, és szorosan összecsomózta azt a vörös istencsapását a fején. Mellesleg a tolvajlás, mint olyan, inkább volt számára életforma, semmint bűn, a helyesebb tolvajfiúkkal folytatott nem-túl-távolságtartó kapcsolatot pedig bizonyítsa rá valaki, ha tudja. Ami közte és Machiavelli közt volt, hát, az nem volt nevezhető semmi olyannak, amit bárki, vagy bármi tiltott volna. Ő maga sem volt benne biztos, hogy van-e köztük egyáltalán valami. Niccoló többször végigmérte, alaposan elidőztetve tekintetét az idősebbik férfi bizonyos részein, kétértelmű megjegyzéseket tett, és időnként egészen váratlanul megérintette őt a kézfején, mellkasán vagy oldalán. 

Egyszóval marad a haja – terelte vissza a gondolatait. Nem szerette, de ha ránézett egy-egy kopasz fejre - miközben a fejhez tartozó embertől eltulajdonította annak erszényét -, rájött, hogy akármennyire feltűnő ismertetőjegy is válhat a loboncából, az marad a helyén, és kész. 

Tehát, hajat igazgatva és szép ékes olaszul káromkodva eljutott az orgyilkosok központjának ajtajáig, ahol – hála ismételten előrelógó hajának – nekikoccant valakinek. Ez az ő szakmájában megengedhetetlen hiba volt, így azonnal vissza is lépett, és fél kézzel kitűrte a tincseket az arcából, hogy aztán egy döbbent Machaivellivel nézzen farkasszemet. 

- Uh. Volpe?

- Si, Machiavelli?

- Semmi. Meg kellett győződnöm róla, hogy te vagy az. Megsebesültél? – nyitotta ki az ajtót a politikus, és döbbenetében belépni is elfelejtett, ezzel mintegy előreengedve a tolvajt.

- Nem. Miért? 

- Általában nem mész neki az embereknek, hacsak nem szándékos, és a pénzük a célod. Az én erszényem viszont itt van még – bökött az öve felé -, tehát valószínűsítettem, hogy nem vagy jól.

- Nem láttalak. Elveszett az a rohadt szalag – mormogta a róka, és lerogyott a kanapéra a rejtekhely nappaliszerű termében. Ahogy a tenyerébe temette az arcát, ismét előrehullt a haja, ő pedig már meg sem kísérelte visszatűrni. 

- Nem hittem volna, hogy ilyen eredeti hajad van – ült le mellé Niccoló, és felemelte a kezét, hogy megérintse a tincseket. – Szabad…?

La Volpe csak mordult egyet válaszul, de mikor Machiavelli ujjai végigszántottak a hajában, és lelökték a csuklyát a fejéről, akaratlanul is belehajolt egy hajszálnyit az érintésbe. Még egy ideig hagyta a politikust, közben pedig egy gondolat kezdte foglalkoztatni. Egy gondolat azokról a csinos tolvajfiúkról, akikkel mindig csak a testi örömökért feküdt le, és előttük sem vette le a csuklyáját, akiket sosem érzett arra érdemesnek, hogy velük maradjon, és élvezze az ölelésüket, vagy bármilyen apró, ártatlan mozdulatukat. Akik sosem tudták megadni neki, amire a legjobban vágyott; biztonságot és az otthon érzését.

A gondolatok aztán visszakalandoztak az ifjú filozófusra, aki éppen elmerülten cirógatta a haját, valószínűleg észre sem véve, hogy amit csinál, azért talán perbe is fogná egy-két jó lelkületű főpap, mondván, hogy simogassa a felesége haját. (Amije nincs is Machiavellinek. Mármint felesége. Még. Biztos lesz.) Néha –emlékezett vissza Volpe – el sem tudta dönteni, az fiú flörtölni próbál-e vele, vagy csak kissé besokallt az egész napos udvari előkelő karónyeléssel, és lazítani próbál, ám a legtöbbször az elsőre tippelt volna. Tulajdonképpen, nem is bánná nagyon – bizonygatta magának -, ha Niccoló igazából ki akarna kezdeni vele, főleg, ha komolyan is gondolná. Machiavelli nem csak eszes volt, de szép is, férfias, mégis lágy vonású, főleg, ha mosolygott – ritka, ritka alkalmak -, ráadásul az az alkat, aki még harminc év múlva is jóképű és vonzó lesz. 

Addigra – merengett el Volpe – engem már rég felfaltak a férgek, és egy névtelen sírban vacog majd a csontvázam. 

- Ugye, milyen fura? Egy átok nekem… Bár te annyit érinted már, hogy az hinném, tetszik.

- Éppenséggel ez a helyzet. Tetszik. Különlegesnek találom, de pozitív értelemben. Mellesleg, ki hallott már szőke vagy fekete rókáról? – Niccoló ujjai már az állán jártak, balja Volpe nyakán, ő maga pedig közelebb csúszott a tolvajhoz. 

- Veszélyes játékot játszol, Niccoló – nézett fel a tolvaj hirtelen, liláskék szemeiben egyértelműen ott ült a kétség. Tudja-e ez a szédült fiú (igen, fiú, épp csak tizenkilenc), mit kockáztat? Ha bármi komolyat akar tőle, Volpe odaadja magát. Ha csak játszani vágyik, húzogatni a macska – a róka – bajszát, ő félreáll, és köszöni, nem kér belőle. Tehát, Niccoló most az ő szívét tette fel kockára, azt a szívet, ami végre meg akar állapodni. Volpe nem akart hazudni magának sosem, tudta, hogy ő, a maga talán-sok-talán-nem évével, ha nem is jóval, de idősebb Machiavellinél, és míg egy fiatal szellem a kalandot keresné, ő már inkább ragaszkodna valakihez.

- Nem játszom – Niccoló lepillantott Volpe szájára, aztán vissza szemébe -, Gilberto. Megengeded?

- Gyere közelebb – és Volpe keze Machiavelli derekára került, ajka az ajkára, a szemeit bizalmasan lehunyta, mikor a fiatal ujjai ismét a hajába túrtak. Nem akarta tudni, a politikus honnan ismeri a nevét. Nem abban a pillanatban. Akkor csak ennyit akart; tudni a fiatalabb minden lélegzetét, minden szívverését, minden csókját. És azt súgta a fülébe még egyszer; gyere.

Ez volt az a bizonyos kezdet, mikor Machiavelli belebolondult abba a vörös hajba, és még inkább annak tulajdonosába, ez, ahogy azt morogta; gyere. És ő ment. Mindig ment. Gilberto pedig tárt karokkal várta.