Páros: Remiel x Duma
Műfaj: hurt/comfort
Figyelmeztetések: nem teológiaórát akartam tartani, úgyhogy az ő széttöredezett párosukhoz talán még elmegy a téma
Hossz: Drabble
Megjegyzések: ld. feljebb. Megérdemelnek egy kis szórakozást ott, ahol vannak.
A pokolban sokan vannak régi, letűnt vallások hívői közül is, egymásra pakolva, mint hanyagon felcsapkodott vakolatrétegek. Vannak Marduk-papok és a Nílus mentén meghalt Ízisz-papnők, vannak boszorkányok és sámánok. Véget sosem érő reménytelenségükben vörös tüzek köré gyűlnek, mikor a Hold megvilágítja a pokol kapuját, és összefogódzkodva üvöltik ősi énekeiket.
„…Napfivér, holdnővér
Te vegyél magadhoz
Hűvösöd, lángjaid
Te vegyél magadhoz…”
Duma nézi őket. Nézte az Atyának emelt templomokat is régebben, de ott süket füleknek énekeltek néma ajkak. Nem mindig, de sokszor, egyre többször. És ő sosem kérdezte meg a teremtőt, miért nem tesz valami. Most már sosem tudja ezt bepótolni. Mindig és örökké itt marad, felügyelni a mulató hitetleneket és kacagó elkárhozottakat. Lucifer Hajnalcsillag idején minden más volt itt. Fájdalom és könnyek, kínzottan csüngő, viaszszín testek, véresre verve. Most: mint egy nagy ünnep, sosemvolt hatalmasságok tiszteletére.
Ezt mondja az esze, és a tanítások. A szíve azt súgja neki; menj, csatlakozz. Táncolj és élvezd, amit kaptál. Néha még az ő megkeseredett szíve is azt súgja; Az Úr maga mind, kikhez imádkoznak és énekelnek, csupán más néven tisztelik az ő Atyját.
Duma egyszer szólalt meg, mióta idejöttek. Egyszer egyetlen egy szót, Remiel fülébe. „Szeretlek”. És azóta ismét néma. Nem szól, nem érint, nincs közel.
„… Napfivér, holdnővér
Simítson a kezed szerelmet
Vágyódó szívemre
Simítson a kezed szerelmet…”
Aztán Remiel táncol velük. Fülei hallják a szöveget, de nem érdekli. Az Atya elhagyta. Száműzte őt a pokolba, de nem ezért dühös. Talán magára dühös, hogy pillanatnyi döbbenete miatt Duma vette át a kulcsot. Őt is elítélte; az Úr is, és Remiel maga is. De itt Duma valami mássá lényegült át. Amit az Ezüst városban a könyvek adtak (felüdülés), amit az oszlopok adtak (támasz) ami a fény volt (csodálatos), ami az Úr volt (cél). Mindezzé vált itt, a legnagyobb sivárságban – ami valahogy többnek tűnt számára az eredeti otthonánál.
Ölelni akarja ismét a másik angyalt. Csókolni az ajkát, végigcirógatni a karját, hallani a hangját – ó, azt a ritka varázst.
„… Napfivér, holdnővér
Mosolyogjon szerencséd reám
Kettőnkre, együnkre, kulcsolt kezünkre
Mosolyogjon szerencséd reám…”
Duma felrepül egy toronyablakba, és tovább figyeli Remielt; az angyal táncol, a haja hosszú és arany és göndör, ruhája lobog és teste lebeg és a szívét, a hangját odáig hallja néma társa.
Sír. Duma a könnyek angyala is, néha. Ő könnyezi meg legjobban angyali voltukat, és ő szeretne legjobban emberré lenni. Bűnössé, boldoggá.
Duma leugrik a párkányról, belendül a táncolók közé és derékon ragadja Remielt. Ajka forrón feszül a másik angyal szájának, kezei a tollaiba markolnak, és Duma könnyezve mosolyog. Az éneklők elcsitulnak, a dobszó hangosabbá válik és Remiel meglepetten nevetni kezd. Dumába karol, és meglendíti magukat, szárnyuk lógva söpri a talajt lábuk nyomában, és port kavar, homály-kígyókat apró homokszemekből. Remiel társa nyakába karol, megcsókolja és szemébe néz, aztán Duma kinyitja a száját.
„Napfivér, holdnővér
Vedd el tőlem hamis létem
Add meg nekünk, amit vágyunk
Vedd el tőlem hamis létem!”
Remiel kacag. Duma énekel. Duma szárnyai porba hullnak, és Remiel szárnyai a porba hullnak, ágyékuk forr és fáj és alakul. Összeborulva térdre rogynak, nevetve sírnak és ölelik egymást. A fájdalom idővel szűnik csak; és akkorra ők már Duma és Remiel, akik férfiak és emberek, halva születettek és kárhozottak. Összenevetnek. Szerelemesek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése