Like shattered glass I tell lies

Fandom: Gotham
Páros: kísérleti Nygmobblepot
Hossz: Végy levegőt. Kettőt-hármat. Vége is.
Műfaj: mi, olyan létezik?
Egyéb: Még nem jutottam el a második évadig, de ezt meg kellett írnom. Csak úgy jött, egy új fanfic-ötlet, vagy fél év kihagyás után. És megírtam. Íme.
Ha túlélem életem első vizsgaidőszakát, esküszöm, hozok némi TeamFortress2, Dishonored, Assassin's Creed és valószínűleg Dragon Age ficeket, nyakonöntve pár Gotham-központú írással.

Like shattered glass I tell lies

Egyszer azt mondták neki, az élet egy nagy rejtély. Meg kell fejteni. És akkor még elhitte, hogy meg lehet. Már nem hiszi. A rejtvények kívül esnek az univerzumán.

Az öltönye tisztán feszült a hátára és felkarjára, ahogy felnyúlt a kandallópárkányra a régi fényképért. Ott még csak Gertrude hasán, meg az apja örök időkig képre fagyott vicsorán látszott egy jövőbeli Oswald ígérete.

Csak pár év. Hét, vagy nyolc – ennyi kellett, hogy az anyja elmondja az igazat. Hogy nincsenek jó emberek a családon kívül.

A család: Gertrude és Oswald. 
A menedék: az otthonuknak nevezett porfészek. 

Az anyja gyöngysorral a nyakában énekelt elveszett szerelemről és tragédiáról, bele egy üres pohárba. Vagy víz volt benne, vagy valami erősebb, Oswald sosem kérdezte. Ami boldoggá tette az anyját, az megbékítette az ő lelkét is. A fénykép keretében megfeszült az üveg Oswald erejétől, egy fiatal gyerek gyűlöletének és megvetésének minden erejétől. Mindig gyengének mondták. Az orvos, aki szerint nem kéne életre kényszeríteni őt. A tanárok szerint, akik csak hetek óta ismerték, és úgy néztek rá, mint egy pestises patkányra.

Senki sem látta az elméjét. Senki sem hallotta a hangját. Senki sem látta a szeretetét. Senki. Soha.

Az üveg végül feladta, és recsegve megtört, felhasadt, és vele együtt feltépte a tenyerét is. Gertrude a sírásra eszmélt fel csak egy szobával arrébb. Oswald csak az ő karjai között hagyta abba a zokogást, miközben anyja kendőt tekert a kezére.

Csak pár év. Hét, vagy nyolc – ennyi kellett, hogy minden kétsége elszálljon, és minden gyűlölete fellángoljon. Gertrude nem látta – nem láthatta – a tekintetét, vagy azt, ahogy az ajkai remegtek. Nem. A földön ott hevert a sértetlen kép, csonka üvegű keretben, vértől és könnytől maszatosan. Az a rohadék épen maradt – gondolta Oswald, és elhatározta magát. Az anyjának közelébe sem mehetnek ilyen alakok. Meg fogja védeni. Megkapja az életet, amit megérdemel. Ahogy az olyan szemetek is, mint az az alak. Gertude kiment egy újabb kendőért. Oswald felkacagott és ökölbe szorította a kezeit. A zsebkendő vörös lett és ez egyáltalán nem érdekelte. A sarkával kíméletlenül lesújtott a fotóra, újra és újra és újra. Rettenetesen fájt a lába, mire végzett. Az anyja bekötözte a talpát is, és homlokon csókolta.

 ~*~

Az öltönye most valahol a szőnyegen. A háta ívbe feszülve, Ed kezei a felkarjain, aztán máshol és máshol, az ajkai az ujjai nyomán, aztán Oswald száján. Nincsenek képek a szobában, és nincs több Gertrude. Nincs több anya, vagy otthon. Nem képes eldönteni, hogy megérte-e. Csak zihál, és képtelen eldönteni, hogy ez Nygma eredménye, vagy a feltörni készülő könnyeké. Belefúrja a fejét a párnába, és felzokog, ahogy Edward megdermed, végigremeg, és egy utolsó csókkal a hátára, egy utolsó kézmozdulattal őt is magával rántja a kielégülésbe. Újra ott sír valaki karjaiban, újra, két évtized után, és ismét csak egyetlen rohadt ember van neki, egyetlen szeretet, amit senki sem hall. Egy zseni, akit senki sem lát. Egy kívánság, ami sosem válhat valóra.

Kérlek.

Kérlek.

Ujjai köré kulcsolódó tenyér, forró és biztos. Ajkaira simuló száj, cserepes és sós. Mellkasának feszülő mellkas, lélegzik és él, és van. Ed Nygma lélegzik.

Ed; egy rejtvény, amit nem akar megfejteni, mégis ért. Utálja a rejtvényeket, és nem akarja megfejteni őket. De Ed-et nem tudná bántani. Nem tudná nem szeretni. Most már nem. Már csak ő maradt. Egy csoda, amit számon kérhetne az életen. Elvesz és ad, és marhanagy kurva – mi az? Persze, hogy a sors, az. Ed büszke lenne rá – végre valami rejtvényes.

De Oswald nem kér számon semmit. Ed jelenlétét az anyja halála óta mellkasában lakozó űrért kapja-e, vagy sem, nem érdekli. Pusztán hálás a létéért. 

A család: Oswald.
A menedék: Ed Nygma.

- Minden rendben lesz. Rendben leszek. Most már nem árthatnak nekem. Neked sem - kuncogja, a szemei tágra nyalva, az ajkai remegnek, és Ed nem látja – nem láthatja. Ed nyakába temeti az arcát, az illata megnyugtató és jellegzetes, aztán Oswald lassan elalszik. Nem fáj a lába, és a tenyerén lévő seb már rég behegedt.