Égve égjék

Fandom: Star Wars (VII.)
Páros: Kylo Ren/Hux
Figyelmeztetés: Kylux. Azt hiszem, ez elég jól összefoglalja.
Hossz: drabble.
Műfaj: h/c, fluff és angst nyomokban
Megjegyzések: angolul küzdök egy hosszabb AU-val, de addigis ki kell adjam a Kylux-érzéseket, mert felőrölnek. Azt sem tudom, van-e ennek értelme, valószínűleg nincs. És a karakterek is OOC-k, vélhetőleg.

Égve égjék

A fénykard dühvörös és zabolátlan, tökéletes fegyvere a tökéletes fegyvernek. Hiszen mi más lenne Kylo, a Ren lovagja, ha nem fegyver? Minden lélegzetvétele ítélet valaki élete felett, minden szívverése átok az ellenségeire, minden gyengesége tőrdöfés Hux-nak. A fenyegetései nem fájnak, az anyagtalan őserő ami épp a torkát szorítja nem fáj. A kard sem fájna; égjen csak a húsa is, csakúgy mint az elméje, az emlékek, melyek rosszabbak a pokolnál és ijesztőbbek a mennynél. De a kard kihuny, a penge eltűnik, a markolat a földre hull. Kylo Ren mindkét kezét maga előtt tartja, arcán hűvös a maszk. Hux tábornok mindkét kezét a torkán tartja, és maga sem tudja, hogy eltépné vagy odaszorítaná a fullasztó erőt. Csizmája orra megcsikordul a padlón, ahogy igyekszik letenni a lábát, nehogy úgy essen előre, ha Ren mégis elengedi, de a talaj túl messze van.

A gondolatai összevissza kavarognak, nem rendezett, nem engedélyezett, Kylo beléjük olvas és kutat és kutat és kutat. Emlékképek egy üres szobáról, fájó vörös tenyérnyomról az arcán, az utolsó könnyekről a tenyerére maszatolva. Aztán álomképek Kylo-ról, magas és ijesztő és mégis lép felé, mégis öleli és mégis felkínálja az ajkait annak a fekete ködbe burkolt, sosem látott arcnak. Rászorít a saját nyakára - ne, legyen vége, ezt nem szabadna látnia, ne, ne, ne - de a fojtogató erő távozik, és Kylo kezei tépik el a sajátjait a nyakáról. Fél kézzel tartja csak Hux karjait, jobbja a tábornok arcára simul, hüvelykujja közel a szájához, túl közel és Hux lehunyja a szemét.

Az elméje ismét felkavarodik, de immár nem  saját emlékeit látja; tükörkép az üvegen, egy fekete hajú fiú, álmodozó tekintettel és őrjítő magánnyal a szívében. A fiú fénykarddal a kezében, zöld és szabályos, és valahogy nem helyes mégsem. Félelem a barna szemekben, ahogy a kopasz alak beszél és tanít és megőrjít, de már nincs ott a magány. Űr, szörnyű, vérszagú űr ahogy a társai körülötte hevernek élettelenül, és ő űzné a prédát, de az sehol sincs. A kard a kezében vörös és halál lengi körül, és ez sem helyes. Nem helyes. Semmi sem az.

A kezek eltűnnek, és leveszik a maszkot, Huy hallja a kattanást, de a szemei csukva, szorosan, túl szorosan, és aztán ott az a mély hang. Csak a nevét mondja ki; "Hux", de ez is elég, és ő lassan ránéz, és egy kis darabka a szívéből (vajon milyen lehet, fekete, aszott, ha egyáltalán van még), egy kis darabka beleszakad abba, amit lát. Fekete haj, sűrű és csodás, barna szemek, őszinték és érzelmesek, amilyennek sosem szabadna lenniük és bátortalanul elnyíló ajkak, oh. Az első gondolata az, hogy a férfi gyönyörű. Aztán az, hogy ez helytelen. aztán lát egy újabb képet, Kylo-é, ebben biztos, mert ő sosem képzelné el, ahogy megcsókolja saját magát, de Kylo igen. Abban a képzeletben csókolóznak, forró és vad és mégis annyira puha. Aztán észre sem veszi, hogy válik valósággá, hogy hajol előre és simítja össze a szájukat, hogy nyeldekli a másik lélegzeteit, hogy simul hozzá teljesen.

A szíve ég, mintha a lézerkard szelte volna keresztül, és egy pillanatra tényleg azt hiszi, így történt, de aztán meglátja a fegyvert a padlón, és nem tehet róla, odakap a mellkasához. Sértetlen lenne? De hogyan? Nem érti, és Kylo keze az arcán, a nyakán, finoman érintve a bőrét, mintha csak üvegből lenne, a csókjai a nyakára, a szájára, lélegzet a bőrére, ahogy arrébb hajol, ez mind túl sok, és nem tud gondolkozni. Mi történt? Mi fáj ennyire? És Kylo szája fájdalmas mosolyra húzódik, lassan, mintha már évek óta nem tett volna így, és lesüti a szemét.

"Te is érzed, igaz? Úgy tud fájni, és mégis..."

Bőrkesztyűbe rejtett ujjai végigsimítanak Hux szíve felett, feje megpihen a tábornok vállán, és csak hallgat, csak hallgat, míg Hux rájön és elsápad. Megremeg egész testében, megfeszül és mosolyogni is akar, csak tudna-e még egyáltalán?

Valami nevetés-szerű hang hagyja el a torkát, száraz és karcos, és vadul felrántja Kylo fejét, és magához húzza még jobban, még közelebbre, és ki akarja csókolni belőle az ő aszott, fekete szívét is, hátha a kettejüké még kitesz egyetlen egy egészet, ha elég közel teszik őket. És ahogy ott állnak, ajkak szorosan egymáson, szemek csukva, kezek mindenütt, hirtelen egyetlen kép, egyetlen jelenet játszódik le a fejében, és nem tudja, ezt Kylo mutatja neki, vagy a saját áruló elméje. Egy éjfekete pillangó, vörös foltokkal, és egy gyertya, és az a tökéletes tűzpille ami akkor születik, mikor a lepke átrepül a lángon, kioltva azt, átvéve a tüzet. Lebegő-lobogó vörösök és sárgák és szenes fekete és por és vége. De vajon ki a tűz, és ki a pillangó? És tudja a választ szinte azonnal: tulajdonképpen nem is érdekli, ameddig Kylo ott áll, nekisimulva és lélegezve. Majd ha már eltűnt, ha elhamvadt, ő ott lesz új tüzet gyújtani és felperzselni vele a világot, ami eloltotta a lángját.